Áprilisban ünnepelte volna házasságkötésük 70. évfordulóját a szentendrei Bokor házaspár, nem sokkal a férj 95., a feleség 90. születésnapja után, az ünnepi alkalmak szervezése helyett azonban a betegség, majd a gyász és a szomorú kötelességek sora ad most nehéz feladatokat a családnak. Mégsem a keserűség határozza meg napjaikat, hanem az, ami egész életükben vezette őket: a szeretet és a hála.

A szeretett férj és édesapa, Bokor József hosszú betegség után elhunyt, 95. születésnapja alkalmából őt már nem tudta köszönteni Fülöp Zsolt polgármester. A megbeszélt találkozó a család szentendrei otthonában mégsem maradt el, Bokor Józsefné Anna néni fogadta a köszöntést, a saját, 90. születésnapjára kiállított emléklap mellett a férje nevére szólót is ő vette át.

Anna néni három gyermeke körében fogadta Fülöp Zsolt polgármestert, s bár a veszteség nem egyszer csalt könnyeket a jelenlévők szemébe, a találkozó hangulatát a családtagokat összekötő mély szeretet, megingathatatlan hitük és az életükért adott hála érzése hatotta át. 

Így tudták mosolyogva idézni a házaspárnak és a családnak kedves emlékeket, kezdve a hajdani fiatalok megismerkedésével a HÉV-en, az öt év udvarlás utáni házasságkötésen és a pomázi családi háznál cseperedő gyerekek emlékezetes csínytevésein át a felnőtté válásukig, az utolsó évekig, amikor a nagy család már csak jeles alkalmakkor gyűlt össze teljes létszámban.

– Legszebb emlékeink a gyerekeink – mondta Bokor Józsefné a polgármester kérdésére, felidézve, hogy életüket soha nem az anyagiak határozták meg. A három gyerek között háromfelé osztott szelet csokoládé, a mindennapi anyai gondoskodás, betegségekben az ápolás, az apa türelme, amivel gyermekeinek a tudását átadta, feledtették a nehézségeket. – Egymás szeretetére neveltük a gyerekeket, tőlünk is szeretetet, odafigyelést és jelenlétet kaptak, akkor – és nem később –, amikor erre szükség volt. Most látom igazán ennek a hatását – összegzi Anna néni. S az immár felnőtt gyerekek megerősítik: boldog gyerekkorra emlékeznek.

Annamária, Bokorék lánya külföldön él, József és György családjával Szentendrén. A teljes, nagy család csak ötévente, a kerek születésnapokon szokott összegyűlni, de a köztük lévő szeretetkapcsolaton ez mit sem változtat. – Tehettünk bármekkora kanyarokat az életben, mindig itt volt a biztos pont – fogalmazott György, a fiatalabb fiú. 

A család évtizedekkel ezelőtt Pomázról költözött Szentendrére, ahol az évek során a szülők is, felnövő gyermekeik is a város köztiszteletnek örvendő polgárai lettek. Anna néni férjével közel egy időben vonultak nyugdíjba, de továbbra is tevékeny életet éltek. Férje lett a ház Józsi bácsija, amíg ereje engedte, a délelőttöket műhelyében töltve a környék számos meghibásodott készülékét megjavította, új életet lehelt az öreg szerkezetekbe. 

– Mint apa, mint férj, mint szomszéd, mint idősebb kolléga fantasztikus ember volt – emlékezik férjére Bokor Józsefné. – Hálát kell adnunk az Úristennek, hogy a miénk lehetett. Akinek van hite, annak a veszteséget elviselni is könnyebb. Egész életünkben éreztük az Úristen segítségét, bármi történt, ez megjött, ha az utolsó pillanatban is. Amikor összeházasodtunk, Máriaremetére mentünk „nászútra”, a kegytemplomhoz. Épp ott szolgáló apácákkal találkoztunk, akik sokat nélkülöztek rendjük feloszlatása után, szinte éheztek. Odaadtuk nekik az élelmet, amit vittünk magunkkal, azt mondta a férjem, majd eszünk otthon, ha hazaérkeztünk. Mondtuk nekik, hogy fiatal házasok vagyunk, imádkozzanak értünk. Egész életünkben éreztük az imáik hatását, Isten gondviselő szeretetét.