Magyar Érdemrend Lovagkereszt polgári tagozat kitüntetésben részesült nemzeti ünnepünkön dr. Biró Friderika, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum nyugalmazott főmuzeológusa és megbízott főigazgató-helyettese. A néprajzkutató a haza érdekeinek előmozdításában és az egyetemes emberi értékek gyarapításában végzett tevékenysége elismeréseként kapta a kitüntetést.
Mire gondolt, amikor megtudta, hogy ilyen rangos állami elismert kap?
Csodálkoztam, ugyanis nem tudtam róla, nem készített fel senki a meglepetésre. A Miniszterelnöki Kabinetirodából kaptam egy e-mailt, amelyben közölték a hírt. Rögtön fel is hívtam a főigazgatót, Cseri Miklóst, hogy igaz-e. „Igaz” – mondta.
Az ő munkatársa volt hosszú évtizedeken keresztül…
Igen, ő éppen 30 éve dolgozik a Skanzenben, én 1968-tól megszakítás nélkül a múzeum munkatársa voltam. Annak ellenére, hogy már közel 10 éve nyugdíjba vonultam, ma is odatartozónak érzem magam. A mai napig aktív kapcsolat van köztem és a múzeum között. Gyakran járok be a könyvtárba, vagy az adattárunkba kutatni. Többször hívnak kiállítás-vezetésre, konferenciákra, előadások tartására.
Ha jól tudom, a Nyugat-Dunántúl tájegység tartozott Önhöz.
A Vas megyei Őrség, meg a Zala megyei Göcsej és Hetés népi építészete, lakáskultúrája a szakterületem, a Nyugat-Dunántúl tájegység néprajzos muzeológusa voltam. Időközben más feladatot is kaptam: a Felföldi mezőváros tájegységünk két gyöngyösi lakóházának berendezését kellett megterveznem és kivite-leznem.
Hogyan kezdődött? Otthonról hozta magával az érdeklődést?
Az indíttatást valóban otthonról kaptam, de igazán a Néprajzi Múzeumba kerülve „fertőzött” meg a néprajz. Vidéken nőttem fel, bár Nagymaros nem egy „tipikus” falu, de a vidéki emberekkel való együttlét, a velük való barátság befolyásolta gondolkodásmódomat. Amikor 1966-ban egyetemi gyakorlaton voltam az Őrségben, már elkötelezettje lettem a szakmának.
És hogyan került a múzeumba?
Érettségi után nem tudtam, mit válasszak, ugyanis művészettörténész szerettem volna lenni, de abban az évben nem indult ilyen képzés. Véletlenül kerültem 1961-ben a Néprajzi Múzeum könyvtárába, ahol társadalmi munkában dolgoztam, vagyis ingyen, szerelemből, de nagyon boldogan. Megszerettem a néprajzot. Két év múlva felvettek ún. egyéni levelező tagozatra néprajz szakon, amely mellé felvettem a magyar szakot is. ’68-ban végeztem, s abban az évben léptem be az akkor a Néprajzi Múzeumhoz tartozó Falumúzeumba. Akkor így hívták. A két intézmény ’72-ben vált ketté. Az önállósult Szabadtéri Néprajzi Múzeum 1974-ben költözött végleg Szentendrére. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a múzeum hamarosan hírnevet szerzett magának nemcsak itthon, de a nagyvilágban is. Nem azért, mert itt dolgoztam, és a fél életemet itt töltöttem, de büszkén mondhatom, hogy a Skanzenek sorában az egyik legjobb Európában.
Ez minek köszönhető?
A felfogásnak és a koncepciónak. Az egyes tájegységek megtervezése, megalkotása, az épületek kiválasztása, a berendezések kialakítása több szakember közös tudományos koncepciója alapján jött létre. Noha a hosszú évtizedek alatt változtak, módosultak is az eredeti tervek, az alapelképzelés nem változott. A paraszti kultúra egy-egy korszakának hiteles bemutatását tűztük ki célul, a kutatásban, a dokumentumok gyűjtésében, a tárgygyűjtésben, a berendezések kialakításában ez volt a legalapvetőbb, a meghatározó felfogás. Vagyis a hitelesség. Arra törekedtünk, és ma is erre törekszünk, hogy a látogató, ha belép egy házba, egy pajtába, kamrába, egy műhelybe, bele tudja élni magát abba paraszti vagy éppen mezővárosi környezetbe, abba a korszakba, amit bemutatunk. Megpróbáljuk elérni azt is, hogy megérezze, átérezze a pillanatot, amit elé tárunk. Mert van úgy, hogy csak egy pillanatot mutatunk be a kiállításokban, a születés vagy a halál pillanatát, egy esküvői ebédet, egy keresztelőt, ünnepi együttlétet, otthoni munkát, vagyis egy-egy jelenettel próbáljuk megragadni a paraszti élet fordulóit.
Nagy kutatómunkával járhat egy ház, egy tájegység megjelenítése…
A szabadtéri néprajzi múzeumnak elsősorban az a feladata, hogy bemutassa hazánk jellegzetes tájegységeinek népi építészetét, lakáskultúráját, paraszti életformáját. A tájegység felelősének feladata többek között a megfelelő épület kiválasztása. Ez mindig azonos elvek alapján működik: kezdődik szakirodalmi, levéltári, helyszíni kutatással, az építkezési módok feltérképezésével, hogy milyen periódusok voltak, és ezt hogyan tudjuk majd bemutatni. Nagy munkát igényel a berendezési tervek elkészítése, amit szintén alapos kutatómunka előz meg, nem beszélve a hosszadalmas, alapos tárgygyűjtésekről. Úgy kellett és úgy kell berendezni az épületeket, hogy meg tudjuk jeleníteni a különböző változásokat is a lakáson belül. Szerencsés az a néprajzos, aki végig tudja kísérni ezt a munkát a kezdetektől fogva.
A múzeumi tevékenységét végigkísérte az írás…
Igen, mint mindenkiét, aki ezen a területen és ilyen végzettséggel dolgozott, dolgozik. Szakdolgozatom témájául a Vas megyei Szalafő népi építészetét és lakáskultúráját választottam. 72-ben, a doktori disszertációmban az Őrség ház- és lakáskultúráját dolgoztam fel, amit később, 1975-ben a Vas Megyei Levéltár megjelentett, ez volt az első könyvem. Két könyvem jelent meg Göcsej néprajzáról. A 80-as évek végén a „Göcsej” címűt a Gondolat Könyvkiadó adta ki, „A szegek világa” a zala-egerszegi Megyei Múzeum gondozásában jelent meg 2003-ban. Közben és azóta is rendszeresen jelentek meg publikációim, tudományos írásaim a Skanzen kiadványaiban, más szakmai folyóiratokban, könyvekben. 2013-ban jelent meg a „Búcsú a parasztságtól” című trilógia első két kötete.
Amit Für Lajossal közösen írtak…
Férjem történészként többek között a magyar parasztság történetét kutatta. Régi terve volt, hogy feltárja, megírja azokat az okokat, amelyek a hagyományos paraszti élet felbomlásához vezettek. Kutatásának kezdeti eredményeit meg is írta tanulmányokban, de tudta, hogy még hosszú évekig tartó kutatás kell ahhoz, hogy a felvetett kérdésekre választ kapjon, illetve adjon. Sokat mesélt nekem elképzeléseiről. Arról is beszélgettünk, hogy hogyan tudnék ebben a munkában részt venni. Azokban az időkben, az 1970-es évek közepén és később is nagyon sokat jártam néprajzi gyűjtőutakra. A múzeumban megkezdődtek az épületbontások, tárgygyűjtések, életmódkutatások. Ez a munka azt is jelentette, hogy napokig távol voltam otthonról, falvakban, parasztházaknál laktam. Munka után esténként sokat tudtam beszélgetni a háziakkal, szomszédokkal, ismerősökkel. És ők szívesen válaszoltak kérdéseimre. Férjem összeállított egy kilenc pontból álló kérdőívet, ami a paraszti élet különböző területeire vonatkozó kérdésekből tevődött össze. Ennek alapján magnófelvételeket készítettem. Később már a kollégákat, férjem tanítványait, múzeumi gyakorlaton lévő egyetemi hallgatókat is bevontuk a munkába. A hosszú évek alatt 4-5000 oldal szöveg gyűlt össze. Miután a 2000-es évek közepén a kutatás folytatására férjem elnyert egy pályázatot, lehetőség adódott arra, hogy az összegyűlt anyag feldolgozásra kerüljön, de további kutatásokat, főként levéltári kutatásokat is végezhettünk. Négy év alatt hatezer oldalnyi dokumentum gyűlt össze vidéki és fővárosi levéltárakból. Miután a pályázat gondozását a Szabadtéri Néprajzi Múzeum vállalta, a teljes dokumentumgyűjtemény feldolgozás után a múzeum adattárába került.
Az első kötetben férjem a magyar parasztság ezerévnyi történetét foglalja össze. Nagy teret szentel azonban a parasztság 20. század közepén lezajlott erőszakos felszámolásának bemutatására is. Továbbá keresi a választ a hagyományos paraszti élet felbomlásának okaira. A második kötet az interjúgyűjtemény, amit a kérdésekre adott válaszok alapján állítottam össze. A harmadik kötet pedig egy „szomorú” kötet: férjem halála után rám hárult a feladat, hogy befejezzem azt a munkát, amit közösen indítottunk el. Ebben eredeti levéltári dokumentumok alapján a parasztság 1945-től ’60-ig tartó felszámolásának időszakát, a teljes szétesést ismerheti meg az olvasó. Ez a kötet 2014 őszén jelent meg.
Visszatekintve a Skanzenben eltöltött időre, hogyan összegezné azt a majdnem fél évszázadot, mindazt, amit adott a múzeumnak, és amit kapott a múzeumtól?
Mit adtam a múzeumnak? Csak közvetítő voltam. Ötven éven át közvetítettem. Közvetítettem, átadtam mindazt a tudást, ismeretet, amit megtanultam, és amit nekem is átadtak azok a „főszereplők”, azok a parasztasszonyok, parasztemberek, azok a falusi segítők, barátainkká vált városlakók, akik megértették és fontosnak tartották az elmúló parasztvilág, vagy történetesen a mezővárosi közösségek hagyományainak átörökítését. Legyen az egy lakóház, malom, templom építése, berendezése, faragott ágy, szőttes terítő, festett láda elhelyezése a térben, ünnepi együttlétek vagy éppen egy megragadott pillanat megjelenítése.
Mit kaptam a múzeumtól? Részese lehettem egy új múzeum születésének. Társaimmal, kollégáimmal együtt szinte első pillanattól kezdve tervezője, építője, alakítója, formálója lehettem a semmiből kinövő múzeumnak. Közülünk, akik együtt kezdtük ezt a felemelő munkát, többen is mondhatjuk, hogy befejeztük tájegységünk építését. Azóta új munkatársak érkeztek, ők is terveznek, bontanak, építenek, berendeznek. Talán egyszer majd tőlük is megkérdezi valaki, hogy mit kapott a múzeumtól. És talán a válasz akkor is az lesz, hogy „Európa legjobb és legszebb szabadtéri néprajzi múzeumát építhettem.”
