Gulyás Andrea és Bihon Győző festőművészek tárlata nyílt meg május 14-én a Bercsényi utcai Céh Galériában. A trópusi eső ellenére nagy érdeklődés kísérte a megnyitót. A tárlat május 30-ig tekinthető meg kedd kivételével naponta 11 és 17 óra között.
A kiállítás-megnyitón Berényi Mariann, a Magyar Múzeumok Online főszerkesztője mondott köszöntőt, melyből néhány gondolatot idézünk:
„Vajon hányszor érezzük úgy egy városban, hogy végtelenített tükörlabirintusba keveredtünk, ahol sétáink a térismétlődés érzetét keltik? Amikor egy város nem tárulkozik fel előttünk: bárhogy is próbálkozunk, mindig csak a közterekre nyíló házak homlokzatát ismerhetjük meg. Sosem derül ki, mi rejlik a falak mögött: nem nézhetünk sem be, sem ki az ablakokon, nem léphetünk be és ki a kapukon. Antihősökké válunk, akik nem találják meg céljaikat, csupán bolyonganak a számukra megnyitott dimenziókban.
Andrea és Győző nem tartozik az ilyen hősök közé. Meg sem próbálnak bejutni az oromzatok mögé, tekintetük eltekint a térbeli elemek primer megismerési formáitól. Győző felülemelkedik, hogy a hétköznapi perspektívát kitágítva, felülnézetből analizálja és szintetizálja azt, amit más az utcaköveken jobbra és balra, fel- és letekintve érzékel.
Andrea közben idelenn marad. Testközelből figyeli a horizontot, benne a formákat, arányokat, hogy saját érzéseinek letisztult nyomatát az anyagi világ kontrasztjaiban lássa viszont. Ami összeköti munkáikat, az egyrészt a személyes kapcsolat, a kettőjük között fellépő kölcsönhatások, amelyek hatására 2012-ben Andrea elkezdett festeni. Hasonlóan erős kapcsolódási pont a térperspektíva. Bár Bihon Győző pont idén 10 éve, hogy Toszkánában elkezdett vertikálisan távolodni témájától, egyre magasabbról, formailag és technikailag egyre többféleképp ragadja meg a települések beazonosítható jeleit, térszerkezetük sajátosságait, mégis, ami ebben a teremben leginkább összekapcsolja kettőjük művészetét, az a városi tér. Amelyben sétálnak, ahol alkotnak, dolgoznak, kommunikálnak. Talán a legtöbb vendéggel, aki a városba érkezik, s akik számára sokszor ők ketten képviselik a szentendrei művészetet, a háromdimenziós városi tér kétdimenziós tükrét. Vagy épp hármat, hiszen Győző gyakran olyan technikákat választ, amely új dimenziót emel a hagyományos képalkotási gyakorlatba. (…)
A két alkotó közötti, térben kirajzolódó kölcsönhatások ebben a teremben is megfigyelhetők. A színek találkozása az átlók végpontján, a szembenézések épp olyan meghatározók, mint a térbeli koordináták kiválasztása. Győző képeit a városnak háttal látjuk, a fénnyel megegyező irányba mutató figyelmünk elszakad a közvetlen környezettől. Andrea letisztult formanyelvével viszont úgy kommunikálhatunk, hogy közbe a városi tér is folyamatosan beleszól ebbe a párbeszédbe. A képek arra ösztönöznek, hogy merjük elemeire bontani, újraszerkeszteni a barokk óváros, templomtornyok, háztetők motívumait, hiszen az egzakt tér állandóságához mindig visszatérhetünk. Az alkotásokon az embert pont ez az absztrakció emeli a képbe. Mindkét művész egyfajta ars poeticát fest az egymást metsző síkok, egymáson átderengő vagy épp áttörő színmezők térrétegein keresztül. Andrea hangja lírai, benne a nagy elődök – Aknay, Deim, Balogh és az Európai Iskola – szólamaival. A líraiság Győző konstruktivista, kubista műveiből sem hiányzik, távoli égi képein már érezzük azt a jó értelemben vett tériszonyt, amely a távolságból és magasságból fakad, és a fizikai világ megismerhetetlenségére reflektál. (…)”
Fotók: Deim Balázs
