Az ulmi Donauschwäbisches Zentralmuseumban, a Donau-Blicke kiállítás keretében dr. S. Nagy János magángyűjteményéből származó alkotások, illetve kortárs magyar képzőművészek – Csontó Lajos, Szíj Kamilla, Vincze Ottó – munkái jelennek meg. A kiállítás október 9-én nyílik, és március 28-ig tekinthető meg.

Az alapító nyolcak művei

A kiállításra kerülő anyag a szentendrei művésztelep alapításától kezdve mutat be válogatást S. Nagy János szentendrei műgyűjtő gyűjteményéből valók. Legutóbb egy egységes, a gyűjteményt bemutató kiállítás 2013-ban két hónapon keresztül volt látható a MűvészetMalomban. Ennek a kiállításnak a törzsanyaga került Ulmba Göllner László (Göllner Miklós szentendrei festő unokaöccse) közreműködésével. Az ulmi kurátor, Andrea Vándor személyesen tekintette meg a 2013-as kiállítást, amely nagyon tetszett neki, így az ő javaslatára idelátogatott az ulmi Donauschwabisches Zentralmuseum igazgatója, Herr Christrian Glass, aki Frau Vándorral együtt válogatta ki az Ulmban bemutatásra szánt anyagot.

A szentendrei képzőművészet mai fogalmához a köztudat mindenekelőtt a városban önálló múzeummal rendelkező mesterek, a Ferenczy család, továbbá Ámos Imre, Anna Margit, Barcsay Jenő, Czóbel Béla, Kmetty János és Vajda Lajos munkásságát kapcsolja. A régi művésztelep alkotóinak a munkássága évtizedeken át csak néha-néha került be a művészettörténész szakma érdeklődésének körébe, kiállításon ritkán volt látható. Mindazonáltal a nagybányai festészet és a neoklasszicizmus szellemében dolgozó, szervezetileg az 1920-as évek végén színre lépő „alapító nyolcak” – Bánáti Sverák József, Bánovszky Miklós, Heintz Henrik, Jeges Ernő, Onódi Béla, Pándy Lajos, Paizs Goebel Jenő és Rozgonyi László – tevékenysége egy régebbi hagyomány folytatását, a természetelvű festészet létezésének folyamatosságát jelenthette.

Nem szabad elfelejteni, hogy a hosszas keresés után megtalált Szentendre számukra álomvilág volt. 1926-ban alapították meg a művésztelepet, és két évvel később, 1928-ban hivatalosan is beiktatták a festőcsoportot „Szentendrei Festők Társasága” címén. Az alapítók és követőik festészetükbe beépítették a posztnagybányai iskola hagyományait, másrészük a barbizoni iskola szellemében – mint Jeges Ernő és Onódi Béla, valamint Jeges és Heintz, mint a neoklasszicista hagyományokat ápoló művészek – próbáltak Szentendrén egy egyénileg sajátos stílust megvalósítani.

A gyűjtemény egyik fő vonulatát alkotó városképek közül több annak is bizonysága, hogy a patinás település épületeinek, különösen háztetőinek látványa már önmagában is elegendő lehetett ahhoz, hogy a megörökítésükre vállalkozó festő a természetelvű ábrázolás határain belül maradva is közelítsen az absztrakció felé, melyre jó példa Perrey Peron Fedor „Szentendre” című városképe és Deli Antal szenzációs pasztellképei.

Így válhat egy hagyományőrző szemléletű – ha úgy tetszik, jó értelemben vett konzervatív – gyűjtemény a modernség majdhogynem szükségszerű létrejöttét érzékelhető, a vonatkozásban nemcsak pillanatnyi élményt nyújtó, hanem művészettörténeti tanulságokkal is szolgáló műtárgy-együttessé.

S. N. J.

Kortárs képzőművészek alkotásai

Múzeumi hajók

Vincze Ottó Törvényes keret című installációja első pillantásra egy monumentális álomkép: öt hajó úszik a múzeum terében. A horganyzott lemezből készült stilizált papírhajók, mint egy kimerevített jelenetben a padlón állnak, oldalukon feliratok. A szövegek nyomán az álomból racionális kép bontakozik ki; a hajókon a magyar múzeumi törvény – bárhol a világon, ahol jelenleg létezik ilyen szabályozás, ezek a szavak elmaradhatatlanok – kifejezései jelennek meg, az intézmények fő funkcióinak egy-egy szóba sűrített tartalma: gyűjtés, bemutatás, megőrzés, állományvédelem, kutatás, oktatás, szórakoztatás. (…)

Vonalfolyam

Ha képzeletben egymás mellé állítanánk Szíj Kamillának az elmúlt évtizedek során készített valamennyi rajzát, akkor a művekkel kapcsolatos asszociációk között bárhol a világon elsők között szerepelne az áramlás. A ceruza nyomán keletkező vonal a képeken belül és a képek során át jobbra-balra hullámzik, többször van Gogh ecsetvonásainak mintázatait vagy a kínai kalligráfia elemeit idézve a jelentéseket kereső pillantás számára kötegekbe rendeződik, azután körkörösen halad: hol kirajzolódik belőle valamilyen felismerhetőnek látszó forma, hol teljesen céltalannak mutatkozik. A végtelenül folytatható vonalrendszer távolról tekintve geometrikusan kidolgozottnak tűnik, közelnézetből organikusan áradónak: a minták kisebb vagy nagyobb egységekben visszatérnek, de sohasem egyformák. (…)

Kiszolgáltatott lebegés

A kiállításon bemutatott három művéhez Csontó Lajos műfaji keretként a videoklipet választotta: a zenei kísérettel futó képsorok a hétköznapok megszokottá vált formátumához hasonlóak. Itt azonban a mindennapos, népszerű műfajjal ellentétben a jelentésgyártás nem lép azonnal működésbe, a kép-hang kombinációval az alkotó sokkal tartósabb, egyben közvetettebb hatásra törekszik. A pillanatnyi benyomáson túlmutató, végtelenítve ismételhető klipekben Csontó mintha eltolná a valóság síkjait – mintha a youtube-on összekeverednének a képsorok és a hangok –, tágas lehetőséget hagyva az értelmezésre: művei egyszerre töltődhetnek fel aktuális tartalmakkal, személyes jelentésekkel és általános emberi összefüggésekkel. (…)

 Kognitív térkép

A három művész közös alkotása egy falkép, amely a kiállítás közegében egymáshoz köti az egyes korokat és műalkotásokat – a Duna rajza Szentendre környékén. Egy stilizált térkép, amely már önmagában is mindig absztrakció: a valóság sűrített és egyszerűsített képe. Aki nem ismeri a kódrendszert, annak megfejthetetlen, a jelrendszer ismeretében viszont pontos helymeghatározás. A folyami térkép a jelzések révén pontos helymeghatározást ad, átvitt értelemben történeti, kulturális, társadalmi szempontból kijelöli, hol helyezkedünk el. (…)

Mélyi József