Interjúalanyom nagyon különleges asszony. Bejárta a világot, és mindig, mindenhol megtalálta a segítségnyújtás módját. Ha kellett pénzzel, ha kellett, az idejével, kapcsolataival, ötleteivel segített. Tele van optimizmussal, energiával, szeretettel és lelkesedéssel. Willemse Jolandáról van szó, városunk friss Pro Urbe díjazottjáról, akivel nemcsak a díj kapcsán beszélgettünk, hanem arról is, hogy nemrégiben megválasztották a Szentendre Nemzetközi Kapcsolatainak Egyesülete elnökének.

Nagykátán született, de hosszú volt az útja Szentendréig. Melyek voltak a főbb állomások?
Már fiatalon tudtam, hogy nem Nagykátán fogom leélni le az életemet. Pestre jártam gimnáziumba, majd az egészségügyi képző elvégzése után a Kútvölgyi úti nővérotthonban laktam. Ott hallottam a lehetőségről, hogy a líbiai magyar kórházba nővéreket keresnek. Egy hónap múlva már repülőn ültem, s igazából csak ekkor döbbentem rá, hogy mit csinálok: megyek az arabokhoz, idegen kultúrába, nyelvtudás nélkül… Nem a pénzért, hanem a kaland miatt mentem: világot látni, nyelvet tanulni. Végül úgy alakult az életem, hogy a legfontosabb események Líbiában történtek velem: ott ismerkedtem meg a férjemmel, ott született meg a fiam… Férjemet hat év múlva Kuvaitba helyezték, majd nyolc év elteltével, éppen a háború kitörése előtt Kenyába utaz-
tunk. Nairobiban négy évig éltünk. Következett Mauritius, majd Banglades, de itt már kétlaki életet éltem, mert a fiam Magyarországon járt gimnáziumba. Mindez 30 év története. Utána férjemnek Németországba kellett mennie, onnan költöztünk Szentendrére.

S bárhova ment, mindig karitatív munkát végzett…
A munka valahogy mindig megtalált. Soha nem azzal a szándékkal mentem, hogy jótékonykodni fogok, inkább csak belecsöppentem. Imádom a gyerekeket. Mindenhol – Kuvait kivételével – elesett, rászoruló, esetleg fogyatékkal élő gyerekekkel foglalkoztam, olyanokkal, akiknek szükségük volt a segítségre.

Összeszámolta már, hogy mennyi pénzt költött jótékony célokra?
Rengeteget. De ez volt az életem legjobb befektetése. Azt azért megjegyzem, hogy a férjem tette lehetővé számomra, hogy társadalmi munkát végezzek, hiszen ő tartotta el a családot. A férjem áldott jó ember. Soha nem volt vita közöttünk. Van, hogy alig látjuk egymást, mégsem panaszkodik. Meggyőződésem egyébként, hogy könnyebb az együttélés, ahol nincsenek anyagi problémák. Azt tartom, hogy a pénzt élvezni kell. Apukám mindig azt mondta, kislányom, a pénz olyan mint a trágya, szórni kell, hogy teremjen. Csak nem mindegy, hogy mire szórjuk.

Miért választották éppen Szentendrét a nyugdíjas éveikre?
Amikor férjem nyugdíjas lett, elgondolkodtunk azon, hol is van a mi hazánk. Akkor férjem azt mondta, ő ott lesz boldog, ahol a felesége boldog, így hazajöttünk. Már korábban vettünk egy nyaralót Pismányban egy barátunk javaslatára. A férjem nem akart nagyvárosban lakni, ezért esett Szent-
endrére a választásunk. 2005 novembere óta vagyunk állandó lakosok, s úgy érzem, már igazi szentendreiek vagyunk, befogadtak minket.

Nem kellett sok idő ahhoz, hogy itt helyben is megtalálja a jótékonykodási lehetőségeket…
Eleinte nagyon magányosnak éreztem magam. Egy rendezvényen szerencsémre találkoztam dr. Dragon Pállal, és ő ajánlotta, hogy foglalkozzak a csángó gyerekekkel. Róluk akkor még semmit sem tudtam. Keresztmama lettem, és ezzel kezdődött minden. Először csak támogattam őket, majd szociális felelős lettem, most pedig második alkalommal választottak meg a Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület alelnökének. Jelenleg 2200 csángó gyermekem van. Két koncertet szerveztem már Szentendrén, ezeken közel 2,5 millió forintot gyűjtöttünk a számukra. Karácsonykor több száz ajándékcsomagot küldünk nekik. Ezt persze egyedül nem lehet csinálni, ehhez kell egy ilyen befogadó közösség, mint Szentendre. Mindenki segített: az önkormányzat, a szentendrei iskolák, óvodák, magánszemélyek, a posta és sorolhatnám.

Miért tartja fontosnak ezt a munkát?
Hosszú éveken keresztül csak a gyermekemmel tudtam magyarul beszélni. Úgy gondolom, hogy a csángóknak is joguk van az anyanyelvükön tanulni, mert nekem is fontos volt, hogy a gyerekem beszéljen magyarul.
Hét éve tagja a Szentendre Nemzetközi Kapcsolatainak Egyesületének, amelynek nemrégiben az elnöke lett.
Azért léptem be az SZNKE-be, hogy hasznosítani tudjam a nyelvtudásomat. Fontosnak tartom az egyesület munkáját, a testvérvárosi kapcsolatok ápolását, mert lehetőséget ad arra, hogy találkozzunk más országban lévő emberekkel, megismerjük a kultúrájukat, és népszerűsítsük Szentendrét. Bár a testvérvárosi szerződéseket az önkormányzatok kötik, de hogy milyen lesz egy kapcsolat, az az embereken múlik. Mindent megteszünk azért, hogy a kapcsolatok tartalmat kapjanak, hogy ne maradjanak önkormányzati szinten. Részt veszünk a fesztiválokon, legutóbb például 50 szentendrei fiatal képviselte Magyarországot az European Peoples’ Fesztiválon. Itt tizenöt országból egy ponttal lemaradva az előkelő második helyezést értük el.
Egyesületünk nagyon jó közösség, sok fiatal is van köztünk. Szeretem a társaságukat, sokat tanulok tőlük, hiszen ők már másképp látják a világot, olyan lehetőségeik vannak, ami a mi korosztályunknak nem adatott meg. Meggyőződésem, hogy ha tisztelettel vagyunk irántuk, ha felnőttként kezeljük őket, a csillagokat lehozzák az égből. Amíg ilyen fiatalok vannak, addig nem kell aggódni, és van kiknek átadni a stafétabotot.

Mire a legbüszkébb az életében?
A gyerekemre, férjemre, mindenre, amit elértem. Például arra, hogy most megkaptam a Pro Urbe-díjat. Ez motivál a munka folytatására. Örülök, hogy tenni tudtam valamit a városért. Amikor egy anyuka odajön hozzám, megölel, és azt mondja, hogy Jolanda, a beteg gyermekemért a családon kívül még soha senki nem tett ennyit, akkor már megéri. Érzelmi gazdagságot adott ez a munka, úgy érzem, megtaláltam a helyemet.

Németh Erika