Gyürk Dorottya kulturális alpolgármester otthonában látogatta meg Vonhauser Zoltánné Sziráky Ágnest, aki tősgyökeres szentendreiként örömmel mesélt életéről, híres festőtanárairól, az emlékeiben élő régi Szentendréről.

„Szamárhegyen, a Borpince utcában laktunk. A helyi festők közül Gráber Margitot, Médi nénit ismertem a legközelebbről, aki férjével, Perlrott Csabával nyaranta rendszeresen kijárt festeni. Szinte köztük nőttem fel. Hét éves voltam, amikor lerajzoltam Médi néni szobáját, ami annyira tetszett neki, hogy 50 évig díszítette a falát. Mint általában a gyerekrajzokon, lebegtek rajta a tárgyak, s mindig mondta nevetve, hogy Picasso elbújhatna mellette. Sok személyes holmim van Médi nénitől, tőle kaptam például a festőállványomat is, amit a mai napig használok.

Az általános iskolában Szösz Jenő festőművész tanított. Tehetségesnek tartott, az akkor készített rajzaimat nem is adta vissza, megtartotta szemléltető eszköznek. Két évig tanultam Deli Antal és Pirk János festőművészeknél is.

Jó tanuló voltam, de nyomorúságos körülmények között éltünk, ezért nem mehettem gimnáziumba. Gyerekkoromban rendszeresen modellt álltam a festőknek, így tudtam anyagilag egy kicsit segíteni édesanyámnak.

Emlékszem, hogy a művészek esténként gyakran összegyűltek. Úgy éltek, mint egy nagy család, egyáltalán nem volt köztük gyűlölködés. Nagy volt körükben a szegénység, sokan szinte éheztek. Szentendrére általánosságban jellemző volt, hogy mindenki békességben élt, bármilyen nemzetiségű és vallású is volt. Rend volt és nyugalom. Nyáron a Dunán kajakoztunk, kenuztunk, ez volt a legjobb szórakozásunk.

Nekem Szentendre a Párizsom. Vas István Szentendrei elégia című verse adja vissza a legjobban, amit Szentendréről gondolok. Szeretem ezt a várost, itt születtem. Akik nem szeretik, biztosan nem idevalósiak, nem itt születtek.

2002-ben volt egy nagy kiállításom, amit Molnár Bertalan festőművész, rajztanár nyitott meg. Beszámoltak róla a helyi lapok is. A cikkekben nem amatőr festőként, hanem mint a művészek árnyékában dolgozó festőt jellemeztek.

Az impresszionizmus áll hozzám a legközelebb, nagyon szeretem színeket. Másoltam híres festők képeit, illetve fényképekről portrékat. A legdrágább festményem 40 ezerért vették meg, de gyakoribb volt, hogy a költségeimet térítették meg, vagy ajándékot hoztak. Nem a gazdagok, hanem a kispénzű emberek festője voltam.

77 éves vagyok. Büszke vagyok tervezőmérnök fiamra, és 14 éves unokámra, aki gyönyörűen rajzol. 22 éve vagyok nyugdíjas, azóta csak festek, de most már csak magamnak. Ebben teljesen el tudok merülni, olyankor nem fáj semmim.”