Meglátni a semmiben a mindent - www.szentendre.hu
2017. július 31., 12:53

Kő, fa, csigahéj, falevél, homok kompozíciók a Duna partján, a Lupa-tónál, a Bükkös-patakban… játék a látvánnyal a természet csendességében… dacolva az időkényszerrel, a „kell-el”, a presztízsversennyel… Önmagát művésznek nem tartja, mégis, ma ő az egyik legismertebb land art művész Magyarországon: Kánya Tamás.

Mindig szerette a vízpartokat, legszívesebben a kavicsokat nézegette, ahogy víztől csillogva felfedték valódi színüket. Fotókat is készített róluk, s egyszer, úgy négy évvel ezelőtt egymásra tett párat a lapos, szép kavicsokból… megvárta, míg a Nap kellő szögben vetül rájuk, lefotózta, és örült a látványnak… valahogy így kezdődött. Békásról gyakran lejárt a Római partra, hogy újabb kövekben, uszadékfákban lásson meg valamit, ami mellett mindenki elment. De ő észrevette.
Sokáig nem tudta, miféle kategóriába sorolható az, amit csak úgy, a maga kedvéért tett. Valaki azt mondta: ez land art. Valaki lefotózta és sokan like-olták. Valaki egy kockás papírra azt írta: hű, de tetszik! és otthagyta a kompozíció mellett. Pár nap múlva, mint egy vendégkönyvben, sokasodni kezdtek a lelkes bejegyzések. Valaki azt mondta: hogyhogy nem találom a képeket a neten? S bár idegenkedett tőle, Facebook-oldalt is generált, ahová a fotóit feltette az alkotásokról.
„De sok ideje van!” – sokan csak így reagálnak műveire. Pedig Tamás csak megerősíti az ősi tézist, hogy arra jut időnk, amire mi magunk akarjuk. Egyszerűen él. Nem akar kényszeresen fogyasztani. Nem költ drága okostelefonokra, ruházkodásra, minimálisra redukálta a rezsit, biciklivel jár. Nem számolja perceket, amikor kavicsokat, uszadékfákat keresgél. Az időt csak akkor érzi drágának, ha felesleges dolgokkal telik. „A barátaim elhívnak sörözni, panaszkodnak, hogy semmire nincs idejük, és bosszant, hogy ott ücsörgünk, miközben annyi mindent tudnék építeni a parton.” Ahogy egy bizonyos T. H. Eriksen fogalmaz: az időkímélő technológiák virágzása idején végleg az idő rabszolgáivá lettünk.
Az emberek görcsösen ragaszkodnak mindenhez. Ő el meri engedni a műveit, ha visszaveszi a természet: lerombolja a szél, elviszi a víz vagy szétrúgja egy emberi láb. Inkább épít újat. Fárasztja is a „karbantartás”, hiszen nehezen állják meg az arra járók, hogy ne nyúljanak az egymásra rakott kövekhez, a fadarabokhoz. Amikor jégoszlopokat rakott ki a Rómain, tudta, hogy legfeljebb három napig állnak ott, mert ahogy egymáshoz fagytak a darabok, ugyanúgy olvadtak is. Azért a kisebb kompozíciókat gyakorta elbontja, s hazaviszi az alapanyagokat, hogy legközelebb új formában éledjenek újra.
Aki tudatosan kutatja valamelyik vízparton Tamás kompozícióit, kevésbé éli át azt az érzést, amit ő keres: meglátni egy arcot a fatörzsben, elmozdítani egy faágat, hogy sárkánnyá, madárrá váljon, egymásra tenni és kiegyensúlyozni száz szürke követ, hogy toronnyá nőjön. És vannak, akiknek nem tetszenek a munkái: „Ez minek?” „Megbontja a táj egységét.” „Felesleges.” – mondják. Neki nem az. Számára ez az építkezés egyfajta magányos, meditatív játék, ami formákból, fényekből és színekből áll, ami ugyan nem maradandó, de megismételhetetlen. Az alkotások csak a fotókon maradandóak, de, mint Tamás fogalmaz „a képek nem képesek visszaadni, milyenek a valóságban”. Fotóin is monumentálisnak tűnik néhány alkotás, pedig csak a jó szögből elkapott kép sugallja ezt.
Amikor a média felkapta, és sorra keresték meg a rádiók, tévék és hírportálok, megint a miértről faggatták. Mindenki valami elvont, mögöttes tartalmat keresett a kompozíciókban. Holott, mint minden művészeti műfajban, itt is a szemlélőtől függ, mit lát bele. Volt, aki a szakralitását emelte ki, mások jóga-meditációba fogtak a művek mellett a fövenyen, megint mások ős-afro-motívumokat képzeltek bele. Igaz, Tamás mandalákat is készít falevélből, üres csigaházból, színes kavicsokból, de nem azért, mert buddhista, csak ösztönösen ő is tudja, a valóságban az anyagi dolgok csak átmenetiek, semmi sem állandó. S amíg a mandala-kép elkészül, végtelen nyugalom szállja meg. Erről a nyugalomról pedig nem akar lemondani, nem akar a pillanat zsarnokságának, a muszájnak engedni. Őszintén remélem, hogy nem karolja fel egy menedzser, nem címkézi fel munkáit márkanévvel, nem épít ki rá brand-et, és megtarthatja magának ezt a szabadságot.