Szentendre Város Díszpolgára 2017-ben: Marghescuné Hunor Mária, az Ars et Vita Alapítvány, a Medio Kiadó alapítója, Hamvas Béla szellemi örökségének őrzője.

A vándorlás évei
Baján születtem, és lényegesen meghatározta a gyerekkoromat, hogy kilenc éves voltam, amikor édesanyám meghalt. Tüdőbetegsége miatt korábban is ritkán lehettem vele, kevés ölelést kaptam.
Örökké költöztünk, mert apám katonatiszt volt, így hol ide, hol oda helyezték őket. Laktunk Baján, Hajdúnánáson, Pestszentlőrincen és Kelenföldön.
A háború vége felé apám Baján, a légvédelmi tüzéreknél volt irodavezető. Amikor jöttek az oroszok keletről, összecsomagolták az irattárat és vagonokban nyugat felé indultak. A tisztek vihették magukkal családtagjaikat is. Apám, a legénye és én, mi hárman laktunk egy vagonban a kartotékok óriás halmaival. Csehszlovákiában, a pilseni állomáson légiriadó volt. Mindenki az óvóhely felé igyekezett, de mi már nem fértünk be, máshová húzódtunk. A szőnyegbombázás alatt fent minden elpusztult, és az az óvóhely is telitalálatot kapott, ahová nem fértünk be. A vonatunk mellett lévő sínpáron ugyancsak egy szerelvény állt, nyitott vagonokkal. Egy zsidószerelvény volt, amelyben egymás mellé préselve álltak az emberek. Egész életemre hatással volt ez az emlékkép. Mert lényegtelen a kényelem, a tulajdon vagy bármi, az ember értéke csak a puszta létében van.
A háború végén amerikai fogságba estünk, majd szabadon dönthettünk arról, hogy hazavisznek minket, vagy kint maradunk. Apukám a hazamenetel mellett döntött. Visszakerültünk Bajára. Apám nem akart belépni a pártba, így húsz év szolgálat után nyugdíj nélkül útnak engedték. Egy ideig abból éltünk, hogy testvéreinek segített a gazdaságban, utána sörügynök volt egy sörgyárban. Később megismert egy özvegyasszonyt, akinek volt egy gumijavító műhelye, amit apám gyönyörűen fölvirágoztatott. A kis műhelyt azonban hamarosan államosították.

Bajáról Szentendrére
Jó tanuló voltam, mindig tiszta kitűnő, de rossz káderként a bajai gimnáziumba nem vettek fel. Akkoriban már visszakaptak az egyházak az államtól nyolc iskolát, így született meg Szentendrén is a Ferences Gimnázium. Ide úgy kerültem, hogy apám szeretett volna beíratni egy pesti lánygimnáziumba, de ott már minden hely betelt, ők ajánlották Szentendrét. Az iskolában nem volt menza, se kollégium, de szemben élt egy idős házaspár, náluk laktam albérletben. Emerán testvér főzött a tanároknak, ugyanabból kaptam én is a „macskaasztalnál”. Nagyon szerettem itt élni.
Amikor apám üzletét államosították, inni kezdett, és amikor ivott, nem túl hízelgő dolgokat mondott a népi demokráciáról, ezért aztán egyszer érte jött a fekete autó. Negyedikes voltam, érettségi előtt, mikor a hosszú vizsgálati fogság után a váci börtönbe került. Hat évet kapott. Faddy Othmár ferences lelki atyám is börtönbe került, mert állítólag összeesküvést szerveztek. Ott maradtam anyagi támogatás nélkül. A barátnőm, osztálytársam családja, a Stiegler család fogadott be. Nekik köszönhetően maradhattam, napszámba jártam, szedtem a cseresznyét.
A gimnázium után két helyre jelentkeztem: az iparművészetire és az orvosi egyetemre, bár szinte biztos voltam benne, úgysem vesznek fel: a papa politikai fogolyként a börtönben, én az egyházi iskolából… Az iparművészetire be sem hívtak felvételizni, de az orvosira igen. A nagy asztal mögött ültek a bizottsági tagok, akik azt kérdezték: hogyan tudom összeegyeztetni a szocialista életfelfogással a vallásosságot. Én csak annyit mondtam: az orvosi pálya abszolút passzol, hiszen Krisztus is gyógyította a betegeket, etette a szegényeket, nem látok benne ellentmondást. Csodálkoztam, de felvettek. A kollégiumban tizenhatan voltunk egy szobában, s időnként egy távolabbi templomban a misén néhányan összetalálkoztunk. Egyszer az áldozásnál felismertem a mellettem álló férfit: a felvételi bizottságom elnöke volt. Akkor esett le a tantusz, miért vettek föl.

Isten egyenesen ír görbe vonalakon
Úgy tizenhat éves lehettem, amikor kezembe került Paul Claudel könyve, a Selyemcipő. Ebben van egy portugál közmondás: „Isten egyenesen ír görbe vonalakon”. Ez lett az életem választott mottója. Mert a „véletlenek”, amik kerülőúton mozgatnak, mindig célirányosak.
1956-ban másodéves orvostanhallgató voltam, amikor meghirdették a szimpátiatüntetést a lengyelekkel. A gyülekező közben valaki kiszólt egy ablakon, hogy megtiltották a tüntetést, közben a tömegben szájról szájra ment, hogy induljatok el, most! Megindult a tömeg, kifordultak az Üllői útra és hömpölyögtek a Kálvin tér felé, ahol csatlakoztak a jogászok. Mire a Nyugatihoz értünk, az ablakokból már lógtak ki a zászlók, amiből hiányzott a címer. A tömeg zúgva skandálta: Minden ország katonája, menjen saját hazájába! Ruszkik haza! Az az élmény, hogy azt, ott, a tömegben ki lehet mondani, fantasztikus volt. A Margit hídon a Bem térig vonultunk, onnan a Parlamenthez. Egyszer csak kialudtak a lámpák, mi a jegyzetfüzeteket vettük ki az aktatáskáinkból, és a kitépett lapokból röpke fáklyákat gyújtottunk. Onnan indult a küldöttség a rádióhoz, én pedig visszaindultam a diákszállóra. Útközben benéztem a sebészeti klinikára, de ottragadtam. Már hozták a sebesülteket a rádiótól, és nem volt személyzet, mert a nappaliak már hazamentek, az éjszakaiak nem értek oda a lövöldözések miatt. A pár orvostanhallgatót, aki odakeveredett, bent tartották.
Gyakorlatilag addig ott voltam, míg az oroszok bejöttek. Ekkor ismertem meg a későbbi férjemet, aki Franciaországban végezte szakorvosi tanulmányait. Onnan jött haza a forradalom hírére.

Távol Magyarországtól
A forradalom végén nem tudtam kimondani, amit az elvtársak elvártak tőlünk: hogy ellenforradalom volt és a csőcselék csinálta. De-cember 6-án, ahogy több ezer egyetemista, útra keltünk két orvostanhallgatóval Kapuvárra, ahonnan éjjel átvágtunk a határon. Gyalogoltunk a szántások között az éjszakában, amikor föllőttek egy világítórakétát, és mi reflexszerűen elhasaltunk a sárban. December 7-én ott álltunk sártól kérges kabátban a Mariahilfer Strasse adventi fényeiben, a girlandokkal díszített, teli kirakatok előtt. Egyikünk sem tudott németül. Szabadok voltunk!
Egyetlen támpontunk egy cím volt, amit egy segélycsomagban érkezett anorák zsebébe rejtett valaki. Az illető kedvesen fogadott, és elirányított bennünket a menekültek táborához. És megint: Isten egyenesen ír görbe vonalakon, mert a busznál, ami felvett minket, ott állt Marghescu Sándor és Jankó Béla, aki évfolyamtársa volt a menekülő társamnak. Ők örömükben egymás nyakába borultak, én meg Sándoréba.
Béla ajánlotta, hogy menjek Franciaországba, ahol házvezetőnőt keresnek, és mondta, ne aggódjak, hiszen úgyis ott van a Marghescu Sándor, ő majd segít, ha valami gond van. Így kerültem Strasbourgba. Egészen groteszk, hogy senki nem tudta, Franciaországban csak az gyakorolhatott orvosi tevékenységet, akinek van francia állampolgársága, francia érettségije, és valamennyi orvosi tanulmányát ott végezte. Ha ezt tudom, nem megyek Franciaországba, hiszen nem volt még semmi közöm Sándorhoz. De ő jött elém a menekültszerelvényhez, és a saját pénzéből vett nekem egy kabátot. Ekkor elkezdődött.
Ő intézte el, hogy utána mehessek Párizsba. Tudtuk, hogy össze akarunk házasodni, de Franciaországban nem dolgozhatott. Közben Sándor letette a bőrgyógyász szakorvosi vizsgáit, én elvégeztem egy kétéves laboránsképző iskolát. Összeházasodtunk, és miután jó katolikusok vagyunk, jöttek a gyerekek. Mindegyiküknek nemzetközi, keresztény nevet választottunk és magyarosan írtuk – Tamás, Katalin, Ágnes és András –, mert tudtuk, hogy Franciaországban nem maradunk. Már két gyermekünk megszületett, amikor Sándor a Ruhr-vidéken kapott egy kórházban belgyógyászati állást, és átköltöztünk Németországba. Egy nap találtam az újsághirdetések között egy állásajánlatot a Marburgi Egyetemre, ahová egyből felvették, hiszen a világ akkor leghíresebb bőrgyógyászati klinikáján tette le a szakorvosi vizsgáit. Később a főnökét meghívták a Müncheni egyetem bőrgyógyászati klinikájára, aki vitte magával a főorvosait. Közben Sándor habilitált, és katedrát kapott a Hannoveri Orvostudományi Főiskolán. Hannoverben éltünk 1977-től a rendszerváltásig, ekkor jöttünk haza.

Művészet, irodalom, filozófia
Életem első kiállítását Marburgban rendeztem Breznai József festőművésznek, és arra gondoltam, miért ne rendezhetnék másoknak is kiállítást. München közelében, Grafingban nyílt meg Grafinger Kunstkabinet néven első galériám, később pedig Hannoverben Galerie Marika Marghescu néven. Nálam adottság, hogy volt érzékem a kvalitáshoz, és ha valami megtetszett, nagyon tudtam lelkesedni. Egy ilyen lelkes állapotban mindig igent mondtak a megszólított, legnagyobb kortárs művészek. Emil Schumacher, Hoehme, Tapies, Chillida, Uecker, Hollán Sándor, Bér János, Hajdu István, Deim Pál, Orbán Attila, Urbán Teréz és Borsódy László munkáit, a legkiválóbb iparművészek, ötvösök, üvegművészek alkotásait mutathattam be. Neve lett a galériának.
Bár Hannoverben értük el a legnagyobb szakmai sikereinket férjemmel, mégis, a rendszerváltozással egy időben, amikor nyugdíjba vonult, hazajöttünk, mert segíteni akartuk a változást. De nem azt az országot találtuk, amit itt hagytunk. Sokan tértek haza ugyanezzel a céllal a világ minden tájáról, de az itthoni magyarok mindent jobban tudtak, nem használták döntéseiknél Hamvas mondatát: „Vedd fel, nézd meg, ha jó, tartsd meg, ha rossz dobd el”.
Mindig vonzódtam a román kori építészethez, a galériám logójának m-betűje és később, férjemmel és Dúl Antallal közösen Magyarországon alapított könyvkiadóm, a Medio ’m’-je is ugyanazt a középirányt szimbolizálja. A nevet inspirálta a német filozófus, Gadamer egyik könyvének címe, A közép elvesztése. A ma emberére, a társadalomra jellemző a szétesés, a bizonytalanság, az állandó keresés. A középkori, Istenben gyökerezett társadalom, a szolid tengely elveszett. Medio azt jelenti: vissza a középbe. A kiadó megjelent köteteivel igyekeztünk utat mutatni vissza a középbe, hangsúlyozottan Hamvas Béla műveivel. Hamvas életműkiadása mellett elindítottuk a Mérték-sorozatot, melynek szimbóluma az inga, filozófiája a mérték, az érték, a „Li”. A Li: sem alulmaradni, sem túlmenni. Középen maradni. Célunk volt, hogy ezt az értékrendet, mentalitást bevigyük valahogy a társadalomba, ezen dolgozunk ma is.
Már Németországban megalapítottuk az Ars et Vita Egyesületet. Az alapító okiratban szerepel a cél: nemzetközi kulturális kapcsolatok ápolása, súlypontszerűen Magyarországgal. Itthon ugyanezt megalapítottuk alapítványi jogi formában barátaim, dr. Stiegler Róza, Czveiber Ferenc és férjem segítségével. Ennek keretében rendeztünk kiállításokat, szerveztünk könyvfordításokat. Embertől emberig kapcsolatokat igyekeztünk kialakítani, és megismertetni Hamvast külföldön is. Az alapítvány keretén belül indult el a Hamvas Collegium, melynek előadásaival, beszélgetéseivel ugyanezt a filozófiát próbáltuk megosztani. Korábban Szentendrén működött a kollégium, a nagy érdeklődés miatt pár éve Budapestre, a Váci utcába telepítettük az aktivitás székhelyét.

Az üres az nem semmi
A művészeten keresztül ismerkedtem meg a keleti filozófiával. Egy japán művész munkáiban figyeltem fel az üres jelentőségére. E gondolattal kapcsolatban pár éve rendeztünk is kiállítást a MűvészetMalomban Művészet és a tér címmel. A kiállított műveket idézettel a szent szövegekből és egy-egy filozófus gondolatával támasztottuk alá, például Heidegger kijelentésével: „Az üres az nem semmi”. A kiüresedett tudat, lélek elmerül Isten teljességében, megtelik, eggyé válik vele. Mindig kerestem a választ az örök kérdésre, az életigazság kérdésére. Megnyugtató választ Willigis Jäger bencés szerzetes, a spiritualitás talán legismertebb német mesterének lelkisége adott. Tőle tanultam a zen-meditáció módszerét.
Szeretném, ha itt, Szentendrén, a székhelyünkön a korábbi meditációs központ ismét működne, és ugyanitt Hamvas-emlékház létesülne. A kiállítótérben nemcsak az író relikviáit ismerhetnék meg a látogatók, de Hamvas-filmeket vetíthetnénk, az ide betérők kapnának egy-egy idézetet, útravaló gondolatot.

Sz. N.