Farkas Ádám, a mai magyar szobrászat egyik meghatározó mestere, 1948 óta él Szentendrén. Munkácsy- és Kossuth-díjas művész. 1990-től a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanára, 1992-től a szobrász tanszék vezetője, egyetemi tanár, 2002 és 2005 között az egyetem rektora. Alapító tagja és első elnöke volt a szentendrei Grafikai Műhelynek, elnöke volt a Szentendre Művészetéért Alapítvány kuratóriumának. 2010-ben Príma Díjat kapott. Számos köztéri alkotása található bel- és külföldön egyaránt, kisplasztikáit jeles közgyűjtemények őrzik.
Úgy tudom, művész családból származik…
Édesanyám, Győrffy Anna grafikusművész, aki olyan sikerkönyveket illusztrált, mint a Mosó masa mosodája, vagy a Pöttyös Panni-sorozat. Nagyapám, Győrffy István néprajzkutató volt, akinek ősei között több száz évre visszamenőleg voltak fazekasok. Művészi vénámat elsősorban tőlük örököltem.
És a művészi véna öröklődött is…
Feleségem, Rákosy Anikó festőművész, két lányunk pedig, Zsófi és Bori, szobrász-, illetve textilművészek.
Hogyan kezdődött a pályája?
Egyszer kezembe került egy marék agyag, és ahogy gyúrogattam, egy fej lett belőle. Amint szüleim meglátták, azonnal beírattak a budapesti művészeti gimnáziumba. A felvételire a közelben lakó Balogh László festőművész készített fel, ő ismertette meg velem a barcsays világlátást, a geometrikus, tömör fogalmazást. A szakközépiskolában felfigyelt rám Somogyi József Kossuth-díjas szobrászművész, a brüsszeli világkiállítás aranyérmese, és az ő hatására kezdtem el gondolkodni a szobrászatról. A főiskolára azonnal felvettek, s innen már egyenes volt az út.
Ennek ellenére a főiskola elvégzése után külföldre ment…
A főiskolán kicsit magamra maradtam. A külföldi szakirodalmat olvastam, mert Magyarországon akkoriban nem lehetett tanulmányozni a kortárs művészetet. Illyés Gyula segítségével sikerült kapnom egy 360 napra szóló útlevelet. Párizsban szabadhallgató voltam az Ecole des Beaux-Art-on, mellette szobrászsegédként dolgoztam a megélhetésemért. Párizs fontos mérföldkő volt az életemben, mert jobban megismertem a 20. századi művészetet, és megmártóztam a franciás kultúrában.
Hogyan fogalmazná meg a szobrászat lényegét? Mit tart benne szépnek?
Egy kő faragásánál nem nagyon lehet tévedni, alaposan át kell gondolni, hogy mit akarunk. Faragás előtt vázlatszinten megtervezem, hogy mit szeretnék. Amikor faragok, hagyom, hogy beleszóljon a kő. Nem szabad megerőszakolni, mert akkor unalmas lesz a végeredmény. A jó művész döntései nem mindig tudatosak, de ezek teszik élővé az alkotást. Ha nagyon tudatossá válik, elveszti az életszerűségét,
kiagyalttá válik, szájbarágós lesz. Kell hagyni egy kis bizonytalanságot, sejtelmességet, ami a nézőt továbbgondolásra készteti. A szobrászat lényege ugyanaz, mint a többi művészeti ágnak. Üzenet: elfogadtatni a többiekkel azt a tényt, hogy csak az élet végtelen, a személyes lét egyszer véget ér.
Hogyan látja eddigi pályafutását?
Komoly lehetőségeket kaptam már egész fiatalon. Nemzetközi sikereket értem el, műveimet külföldön is el tudtam adni, húsz országban találhatók alkotásaim. 26 éve tanítok szobrászatot, és a tanítványaim közül is sokan sikeresek. Igyekszem nem elszívni más elől a levegőt. Adni szeretek, mert nekem sok van, és ezt azért kaptam, hogy osszam szét. Az életem talán valamiféle küldetés.
