PISTYUR IMRE PRO URBE DÍJAT NYERT

Szeméből mindig nyugodt, természetes derű mosolyog, sokszor látni a városban, ahogy lelkesen beszélget Szentendre valamely megmentésre érdemes kincséről, legyen az akár egy régi kilincs egy kapun, vagy egy elfeledett, helyi hagyomány. E lap hasábjain bemutattuk már őt mint „füvesembert“, gyógynövénytúrák szervezőjét, mint szobrászbiennálék nyertesét, s most sokszínűségéből újabb árnyalatok villannak fel: Pistyur Imre Munkácsy-díjas szobrászművész Szentendre városáért tett munkái.

• Köztudottan nagyon szereted ezt a várost, pedig úgy tudom, valójában csobánkai vagy.
‘48-49-ben apámnak volt egy péksége Szentendrén, ahol most a „balkonos ház” van, ott születtek a testvéreim. Csakhogy egyik napról a másikra elfolyt a pénz, apám padlóra került, és a „Csoknyaiba”, a Kéziszerszámgyárba állt be dolgozni, a kovácsmûhelybe. Egy nap magasrangú vendég érkezett az üzembe, aki kifogásolta hiányos öltözékét, s ő elvesztette a fejét, az elvtárs
nyakkendőjét túl erősen szorongatta meg. Csobánkáról akkor telepítették ki a svábokat, ott maradt a pékség üresen, s a család átköltözött oda. Legkisebb nővérem és én születtünk „kint”, de ezzel együtt magamat tősgyökeres szentendreinek tartom.
• A legkisebb fiú vagy tehát a családban.
Három nővérem és bátyám mellett engem mindig más érdekelt. Míg a többiek fociztak, én elmentem kaszálni, vagy figyeltem a felhőjárást, a rovarok mozgását a fűben. A táj, a természet mélységes szeretete bennem ebből az időből
származik. A sorsnak több különös döntése volt velem kapcsolatban, bizonyos helyzeteket úgy teremtett meg, hogy az irányítson.
Csobánkán tanultam meg mindent a gyógynövényekről. Az idő, a tapasztalat semmit nem cáfolt meg abból a tanításból.
• A füvesemberből hogyan lett kövesember?
A sors döntése volt a művészettel fonódott kapcsolatom is. Csobánkán rengeteg kőfaragó volt, és ez nekem nagyon tetszett. Az első szobrot tizennégy évesen faragtam, furcsa, absztrakt stílusban, s az is furcsa, hogy az absztrakt világából tértem vissza az ábrázolás világába. Míg mások az alapok megtanulása után kezdenek az elvonatkoztatásba, nálam ez fordított folyamat volt. Meg kellett tanulnom rajzolni, hiszen minden egyes képzőművészeti ág alapja a rajz, megkerülhetetlenül.
• Most, a számítógép korszakában ugyanezt gondolod?
Rajztudás, emberismeret, a természet alapos ismerete nélkül a művész valójában semmi. A számítógéppel alkotni egy előre meghatározott program szerint lehet, alárendelve más tudásának.
Azért dolgozunk, hogy nemesítsük, tökéletesítsük a világot, s minden e tökéletesítés irányába visz el, ami jó művészet.
• A szobraid ellenállhatatlanok, mindenki szeretné megérinteni, megsimogatni őket. Miért?
A szobraim azzal együtt modernek, hogy ősrégiek. Sejtetnek valamit abból, amit az ember hozott a régmúlt időkből. Talán ezért szeretik a szobraimat. A legutóbbi, V8-ban rendezett víz alatti kiállításom híre például körbeszaladta az egész világot. Tízezer címszó foglalkozott vele.
• Visszatérve a világ jobbítását célzó gondolatodra, ez nyilván összefügg a városért folytatott civil tevékenységeddel.
Szentendre értékei: az építészete, a művészete és történelmi múltja. Ha egy másik városnak csak egy jutna e három közül, elég volna ahhoz, hogy boldoguljon. Gyakran rosszul sáfárkodunk kincseinkkel.
• Hogyan őrizhetjük meg őket?
Jó példát kell mutatni, mert ha ezek elmaradnak, sokan nem tudják, mit kellene tenniük a városért. Ilyen jó példa a Dumtsa-emlékmű megmentése. Szívesen adtak az emberek Dumtsa sírjának felújítására, olyanok is, akiktől erre nem számítottunk, ugyanakkor pont azok nem segítettek, akiktől vártuk. Sokszor az is elég, ha átgondoljuk, hogyan kerüljön vissza a Városháza homlokzatára az oromdísz, a rab Ráby térre a stanglis-kút kifolyócsöve. Ezek kis dolgoknak tűnnek, de nagyon fontosak. Rengeteg, városképi szempontból fontos elemet romboltak szét habókos, nem időt álló, önmegvalósító célok érdekében.
A belvárosban posztmodern, minimalista elemekkel ültették körbe a környezetet. Egy barokk várost úgy gondolom, nem kell megreformálni, átalakítani. Az építészektől nem azt várom el, hogy 18. századi házakat építsenek, csak találják el a környezethez illő helyes arányrendszert. Az erőltetett újítás rossz példákhoz vezethet.
• Tíz évvel ezelőtt is mindig elmondtad a véleményedet. Van hatása?
Van. Hála Istennek jó irányba mozdult meg a város, a város lakossága. Újra lejönnek például a Dumtsa Jenő utcába, de ehhez szükséges volt az a pár rendezvény, ami motiválja őket. A KOMP, a Szentendre éjjel-nappal fesztivál, a színházi előadások, a Dumtsa Korzó. Az emberek újra érzik a fontosságát annak, hogy a hely, ahol élünk, a miénk, és tennünk kell azért, hogy Szentendre fényét megőrizzük. Most, hogy kaptam ezt a díjat, nagyon jó dolog, jólesett, de a munka ezzel nem állt meg.
• Milyen új céljaid vannak?
Vissza kell állítani például a Bodor-kaput. Ez olyan emblematikus építmény, mely szinte minden szentendrei művészt megihletett. Újraépítésével érthetővé válna sok képzőművészeti alkotás, mert keresik a helyet, és nem tudják, hogy hol van.
Nemrég a nagy nyári vihar tönkretette az Orbán-keresztet. Egy hónapig és tíz napig vártam, mi fog történni. Ott maradtak a kövek a földön, a keresztet pedig elvitték, úgy kellett kinyomozni, hol van. A köveket hazahoztam, összeragasztottam, és visszavittem a helyére. Lehoczky János állítja helyre a kovácsoltvas elemeit. Ha befejeztük a beszélgetést, megyek, és kifugázom a ragasztást.
• Tehát „városkarbantartási munkákat“ is végzel. Ismét visszajutottunk a példák erejéhez. A Művészeti Tanács tagjaként miben tudsz segíteni?
A Művészeti Tanács most csupa olyan emberből áll, aki gyakorlatias, földön járó, produktív és belülről ismeri Szentendrét, valamennyien lokálpatrióták, akik komolyan veszik a várost. A legfontosabb számunkra a város műemlékeinek védettsége. De amíg nincs lajstromozott értékkataszter, addig mindenki azt csinál, amit akar. Némelykor egy kerékvető kő vagy egy zárvasalat igenis műemlék, és fontos része Szentendrének. Célba vettünk sok feladatot, olyan megoldások elkerülését a városban, mint oda nem illő tetők, rosszul megoldott színezések, modernizálás céljából kicserélt kapuk, amelyek városképi szempontból nagyon rosszak.
Amit Szentendrén látunk, háromszáz év hozadéka, pótolhatatlan és értékes, egyedülálló környezet, ezért nem szabad felelőtlenül hozzányúlni. Fontosak a nagy hagyományú városi rendezvények is. Idén például nem lesz szüreti felvonulás, mert nincs pénz. Úgy gondolom, itt még nagyobb mozgató erőkre van szükség, hogy Szentendre hagyományai megmaradjanak, mert ezek ugyanúgy szolgálják a jövőt, mint a jelent.

SZÉLES NÓRA