Dr. Sipos József – aki orvosi pályafutásának első 20 évét Zilahon és környékén kezdte – írásának befejező része.

Zilah az 1970-es években

Zilah 1968 tavaszán újra megyeközpont lett. Erdély nagyobb városaiból kiszorult magyar értelmiségiek nagy számban telepedtek le a városban. Az egészségügyben, tanügyben új állások jöttek létre, amelyeket részben frissen végzett magyar orvosokkal, gyógyszerészekkel, tanárokkal töltöttek be, köztük festőművész rajtanárok is voltak.

Miután Kolozsváron és Bukarestben befejeztem szakorvosi tanulmányaimat, a város szakrendelőjében kerültem. Rövid idő után kineveztek az intézmény aligazgatójává, majd miután felépült az új megyei kórház, az ötvenágyas fül-orr-gégészeti osztály vezető főorvosává. A többnyire fiatal értelmiségiekből összekovácsolódott baráti társaságunkat rendszeres összejövetelek, kirándulások jellemezték. Érdeklődésünk kiterjedt a helyi kulturális hagyományok ápolására, mindamellett kolozsvári írókat, költőket hívtunk meg előadást tartani, és képkiállításokat rendeztünk. A képzőművészetek iránti érdeklődés akkor, ott napirenden volt. Nemes versengés volt köztünk egy-egy jobb festmény megszerzéséért.

Erősödő magyarellenesség

Mindez kezdetben úgy tűnt, hogy lehetséges és működik. Ceausescu uralmának elején ez volt az az időszak, amikor enyhült az erdélyi magyarságra nehezedő nyomás. A  magyar nyelvű sajtóban addig nem tapasztalt nyílt hangvételű írások jelenhettek meg. Mindennek aztán egyik napról a másikra hirtelen vége lett, az elnyomás úgy politikailag, mint etnikailag fokozódott. Magyarellenes megnyilatkozások láttak napvilágot a helyi sajtóban.

A Ceausescu-rendszer egyre elképesztőbb rendeletekkel nyomorította meg az emberek életét. Nem érdektelen mindezt leírni, mert a mai generációk el sem tudják képzelni, hogy egy bomlott agyú diktátor és kiszolgálói mikre voltak képesek. Az intézkedések, még ha sokszor burkoltan is, elsősorban az erdélyi magyarságot sújtották. A magyar értelmiségieket állandó megfigyelés alatt a tartották, összejöveteleinket lehallgatták. Romániai specialitás volt, hogy a lakosságnak széles körben engedélyezték a telefon bevezetését, hogy ezáltal le tudják hallgatni őket. Besúgórendszert igyekeztek kiépíteni minden intézménynél. A magyar állampolgárságú személyek elszállásolása tilos volt, ennek megszegését súlyos büntetéssel sújtották. Külföldi állampolgárral való minden kapcsolatteremtést be kellett jelenteni a rendőrségen, és informálni kellett a beszélgetés tartamáról az illetékeseket. A magyar zászló birtoklásáért börtönbe zártak. A magyar Himnusz elénekléséért pénzbüntetés járt. Az egykor Lechner Ödön által tervezett Wesselényi Kollégium (ekkor már Ady líceum) épületének homlokzatáról 1960 körül az iskola román igazgatója leverette a gyönyörű szecessziós díszítést, mert azt magyarosnak ítélte. Ez a barbár műkincsrombolás sokkolta a város akkori magyar lakosságát.

A város könyvtárából eltüntették a régebbi magyar nyelvű történelmi könyveket. A román történetírás hamis, mesterségesen fabrikált mítosza a dáko-román kontinuitás elmélet nemzeti identitástudatuk alapja lett, és népszerűsítése, szajkózása állandóan napirenden volt. Az erdélyi helységneveket csak román változatban volt szabad leírni. Ellenőrizték, hogy az iskolák, közintézmények kertjeiben ne legyen piros-fehér-zöld virágkompozíció. A hatalom képmutató módon azt hazudta, hogy nemzeti egyenlőség van, közben pedig minden alá volt vetve a legfontosabb célnak a magyarság elnyomásának, hatalmi pozíciói gyengítésének. Nekünk akkor, ott nem jutott más osztályrészül, mint a néma hallgatás és az összekacsintás. Ők becsaptak minket, s amennyire lehetett, mi is átvertük őket, vagyis balkáni módra mindenki mindenkit félrevezetett. Mindezen elnyomó intézkedéseknek nagy részét az idők folyamán saját bőrömön is megtapasztaltam.

Kirakatper, házkutatás, zsarolás

Az erdélyi népi fazekastermékek szépsége, a parasztság díszes használati eszközei felkeltették az érdeklődésemet, ezeket elkezdtem rendszeresen gyűjteni. Megszállottként jártam a Szilágyság és Erdély tájegységeinek falvait, notórius padlásjáró lettem (Ez a szenvedélyem a mai napig sem szűnt meg). Ekkoriban kezdtem el a fafaragást is. A 70-es években több csoportos és egyéni kiállításom volt Zilahon és Kolozsváron.

A rendszer urainak nem tetszett sokrétű, szakmán kívüli tevékenységem. Következtek a sorozatos megtorlások: büntetésből visszavonták az érvényes útlevelemet, mert egy debreceni barátommal együtt jártunk a környező falvakba gyűjteni. Kirakatpereket rendeztek ellenem, azt firtatva, hogy a népi tárgyakat pénzért vásároltam, vagy ajándékba kaptam-e a páciensektől. Házkutatást tartottak úgy, hogy tekintélyrombolás és megalázás céljából a munkahelyemről, a kórházból  munkaidőben vezettek el. Egy jelentéktelen kihágásért zsaroltak, és arra akartak kényszeríteni, hogy besúgó legyek.

Mindezek után úgy döntöttem, hogy elhagyom az országot. Előbb illegális határátlépést kíséreltem meg Szegednél, a zöld határon Jugoszláviába, de ez nem sikerült. Azután hamis útlevéllel Csehszlovákiából Ausztriába akartam szökni, sajnos ez sem sikerült. Szerencsémre az otthoni hivatalos szervek nem szereztek tudomást ezekről a kalandokról. Aztán eltelt egy kis idő, és közben sikerült megszereznem a megyei párttitkár és felesége támogatását a Nyugatra szóló útlevél megszerzésében. Hónapokig tartó huzavona után végül a Securitate engedett, és kaptam turistaútlevelet feleségemmel együtt Németországba, úgy, hogy hároméves fiunkat garanciaként a nagymamánál kellett hagyni. Egy év után a Vöröskereszt útján kaptuk meg a gyereket.

Elutazásunk előtti nap a pártfőtitkár felesége megkérdezte, de ugye biztos, hogy vissza fog jönni domnu doktor, s én szemrebbenés nélkül mondtam, hogy persze, igen. Bár volt utána némi lelkiismeretfurdalásom a hazugságért, de azt már azóta leimádkoztam. Nagyon merem remélni, hogy időközben már a Fentiek is megbocsájtották a vétkem, és ha mégis a pokolba jutok, az biztos nem emiatt lesz.