Szánthó Imre grafikus, festőművész 1925. szeptember 21-én született Budapesten. 1929-től élt Szentendrén. Pro Urbe-díjas, halála után posztumusz díszpolgára Szentendre városának. 1951 óta rendszeresen részt vett a Szentendrei és a Pest Megyei Tárlatokon.

Imre világfiként tűnt fel, akit először csak látásból ismertem. Mindig fess és elegáns férfi volt, öltönyben, s olyan tartással, mint ahogyan Cary Grant vonult egy hölggyel valamelyik filmjében.
Diákkoromban a Csorbadzsi presszóban – a mai Művész Étteremben – ismertem meg közelebbről Imrét, ahol odafogadott az asztalához. Vasárnaponként, ebéd előtt itt zajlott a szentendrei értelmiségi élet a szocializmusban. Imre mindenkit ismert, kritikus füllel hallgatta a véleményeket, és ezekre reagálva napi száz ötlete volt. Látom magam előtt, ahogyan magyarázza a lehetőségeket, a teendőket a város Fő terén, mit és hogyan lehetne és kellene megoldani, úgy, hogy a város ne sérüljön, híressé váljon, és a múzeum is a képzőművészeti kiállításokra koncentráljon. Nemcsak azért szerettem meg Imrét, mert fölnézhettem rá, mint művészre, szentendreiségére, hanem embersége és a szép iránt való hihetetlen szeretete miatt is. Óriási szókinccsel rendelkezett, és bármikor rögtönzött előadást tudott tartani a művészetről, művészekről, színházról vagy könyvekről, vagy mint igazi lokálpatrióta, a városról. Terveit sokszor a város rendelkezésére bocsátotta, munkáiért többször kapott Szentendrei Nyár emlékplakettet.
10 éves korában már festett. Az édesanyja is inspirálta. Nagyapja, Szőke Lajos, a Nemzeti Színház nyugállományú színésze, aki házat épített a Duna mellett, és aki a városban ismert személyiség volt, mindenáron azt akarta, hogy szavaljon, szerepeljen, de Imrét nem vonzotta a színpad, inkább a festészethez vonzódott. Különösen Onódi Béla színvilága bűvölte el. Bánáti Sverák József festőművész, Szamosi Soós Vilmos szobrászművész tanította rajzolni az iskolában. Imre természetétől távol állt az olajfestés. „Várni kell, mire a festék száradni kezd” – mondogatta. A gyorsan száradó akvarellt, temperát szerette inkább. Igaz, ő télen is az utcán állva vagy sámlin ülve, fagyban-hóban is festett. Sokat rajzolt és festett a Duna árterein, hazánk más tájain és külföldi útjain is.
Ő találta ki a Szentendrei Tárlatokat, hogy az állandóan itt lakó és alkotó művészek kiállíthassanak. Kilátogatott a telepre is a művészekhez. Akkoriban, 1951-ben nagy volt a feszültség a festők között: az alapító művészek zömét az új rend kitette, sok új festő pedig bekerült. A kiállítást ennek ellenére sikerült összehoznia a Ferenczy Múzeumban.
Később nagyon sok elfelejtett vagy félreállított festőre hívta fel a figyelmet, sokuknak kiállítást rendezett munkáikból például a Dalmátházban, egykori műteremházában, vagy Óbudán, az általa létrehozott Mini Goli Galériában. Írt róluk helyi és országos lapokba, vetítettképes előadásokat tartott Szentendréről és művészekről. Nagyon remélem, hogy 2015-ben, születésének 90. évfordulóján a Ferenczy Múzeumnak eszébe jut, és rendez munkáiból egy retrospektív emlékkiállítást.
Idén szeptemberben ünnepeljük Szánthó Imre születésének 90. évfordulóját. Imre túl korán elment, már 1998-ban. Pedig még sokat alkothatott volna, és talán nagyobb hatással lett volna a város életére is. 1998 januárjában a Barcsay Iskola Galériában nyitottam meg utolsó kiállítását.
Szánthó Imre jelenség volt, Szentendre egy darabja, városának a szerelmese. Emlékeit, írásait, grafikáit, szentendrei emlékbélyegző terveit jelentette meg 1994-ben Gaján Éva könyvkiadó Szánthó Imre: Szentendrei Pillanatok (Írások egy komódfiókból) című könyvében.

Kedves Imre!
Mindannyian emlékezünk Rád baráti szeretettel és sok megbecsüléssel. Nemcsak azok, akik személyesen ismertek, hanem azok is, akik ismerik munkásságod Szentendréért, és műveidet, amelyek időtállóak és érdemesek a megbecsülésre. Ők nem fognak elfelejteni, ahogyan mi, még élők sem. Nagyon hiányzol ebben a megváltozott világban, ahol lassan mi is már idegennek érezzük magunkat. Különösen most lenne szükségünk bölcs tanácsaidra!

S. Nagy János