„Szentendrén az idő gyorsan temet, s az emberek hamar felejtenek. Eltemettük méltó emlék nélkül a világháború hős katonáit s eltemetjük, mert elfelejtjük a kommün egyik legtisztább és legönzetlenebb mártírhalálának emlékét is.” Az érseki iskola évkönyvének ismeretlen szerzője 1939-ben írta e sorokat. Most, amikor a kései utódok, a tragikus halál után 100 esztendővel, emlékévvel tisztelegnek Kucsera Ferenc emléke előtt, bátran mondhatjuk, tévedett. Szentendre nem felejtett, még ha nem is grandiózus emlékművel, de bensőséges, meghitt módon őrzi mártírja emlékét.

A felhőtlen gyermekkor

Kucsera Ferenc 1892. szeptember 23-án született Léván, a Schöller utca 21. szám alatt. A város ebben az időszakban a Felvidék dinamikusan fejlődő települése volt, Szentendréhez hasonlóan rendezett tanáccsal rendelkezett, azaz városi ranggal bírt. Lakosainak száma 1910-ben megközelítette a tízezer főt, amelynek kilencven százaléka magyar anyanyelvűnek vallotta magát. Közéjük tartozott a Kucsera család is.
Ferenc nagyapja, id. Kucsera Ferenc, 1838-ban, gyermekként érkezett Érsekújvárról Lévára. A szűcsmesterséget tanulta ki, de az 1870-es évek végén már a város aljegyzőjeként, később jegyzőjeként működött. Gyermekei között két tanítót találunk, egy harmadik pedig városi hivatalnok volt. A legidősebb fiú, Lajos, asztalosnak tanult, a századelőn azonban már banki szolgaként kereste kenyerét, 1916-ban bekövetkezett haláláig. Féja Máriával (Féja Géza író nagynénjével) lépett házasságra, aki szintén egy régi, lévai iparoscsaládból származott. Nyolc gyermekük született, a fiúk közül Béla ügyvéd, Lajos géplakatos, Endre tanító, a későbbi szentendrei káplán, Ferenc pap lett, Gyula órásnak, míg Imre festőnek tanult.
A család szegénységben élt, ám a fiúk végzettsége mutatja, hogy a szülők mindent megtettek a gyermekek taníttatásáért. A kis Ferenc, testvéreihez hasonlóan, tandíjmentességet kapott a helyi piarista főgimnáziumban. Már az első évben kitűnt tehetségével, minden tantárgyból a legjobb osztályzatot kapta. 1907-ben, mint versmondó, iskolai ünnepségeken szerepelt. Ugyanakkor, korának
gyermekeként, minden bizonnyal bújta a kalandregényeket. Tizenöt évesen maga is írt egyet, a Vadnyugatra sodródott ’48/49-es honvédtiszt históriája ma is tanúskodik gazdag gyermeki fantáziájáról, az osztálytársa által készített rajzos illusztrációk pedig arról, hogy közösségben, barátokkal körülvéve telt a gyermekkora.
Már ebben a korban elhívatást érzett a papi pálya iránt. Egy barátja így dedikálta 1907 karácsonyán a neki ajándékozott evangéliumot: „Szeresse a Szentlélek Isten könyvét”.

Ferenc a gimnázium 5. osztályát már nem Léván, hanem az esztergomi érseki szeminárium lakójaként, a prímások városában végezte. Mint kisszeminarista a helyi, Szent Benedek-rendi gimnázium tanulója volt, de társaival együtt búzakék reverendát viselt. Szívós munkával a legjobb tanulók közé küzdte fel magát, lelkes tagja volt az iskola önképző társaságának, a Czuczor körnek. Színdarabokban szerepelt, az 1909/10-es tanévben Gyors hírvivő című elbeszélése, illetve a Régen és most című verse dicséretben részesült, Attila a Niebelung-énekben című német nyelvű dolgozata pedig elnyerte az első díjat, egy arany forintot. A bírálat szerint a munka: „megüti a mértéket, ügyesen domborítja ki Attila jellemét; forrásmunkáit ügyesen használja”.
A következő esztendőben német nyelvű pályaműve, melyet a Magyar elemek Lenau költészetében tételre küldött be, 10 korona jutalomban részesült. Az önképzőkörben kifejtett „buzgó és eredményes működéseért” pénzadományt kapott. Érettségi vizsgáit 1911. május 18-án fejezte be, jeles eredménnyel.

A felkészülés évei

Papi tanulmányait már nem Esztergomban kezdte meg, hanem, képességei alapján, 1911 októberében az osztrák fővárosban, a Pázmáneum lakójaként. A bécsi egyetem teológiai fakultására iratkozott be és a kollégium falai között készült a papi életre. A Pázmáneum életre szóló élményt, tudást és emberi kapcsolatokat adott növendékeinek. Ferenc együtt tanult számos olyan kispappal, akik később magas egyházi posztra jutottak. Egyikük, Schwarz-Eggenhofer Artúr – aki 1958-ban a távollévő főpásztor, Mindszenty József helyett vezette a főegyházmegyét –, így dedikálta 1912-ben búcsúajándékát az elsőéves Kucsera Ferencnek: „Egykori muzeum-praefektusa (diákvezetője) és mindig szerető barátja”.
Tanulmányai befejeztével, a háború második évében, Fetser Antal győri püspök, 1915. június 21-én szentelte áldozópappá. Ferenc a számára sorsdöntő napokról így emlékezett meg naplójában: „Becsuktam az ajtót. Künn csoszogó léptekkel sietnek a kékruhások, a nagyreményűek, benn a nagy jelen emberei. Utolsó este vetem le az égszínkék ruhát, búcsút vettem tőle, a nagy feszület kékbe borított szenvedője előtt. A fekete reverenda kivétetik a szekrényből … Isten veled még egyszer te szép kék reverenda! … nem tudtam egész éjjel aludni … Este hangulatom legjobb kifejezése: ünnepet látok mindenütt … Telve a szív, kevés marad a papírnak”.
Békeidőben talán az érseki hivatalban eltöltött évek következtek volna, azonban a frontra bevonult segédlelkészeket pótolni kellett, így július 13-án már Szentendrére érkezett, ahol Kada Mihály plébános mellett a megüresedett kápláni állás várta. „Atyám házában kell lennem. Ez egy kiáltás, hogy dolgozzunk értük, hiszen ott kell lennie az Úrnak” – írja a szolgálatról.
Július 25-én adta fel első alkalommal az utolsó kenetet, és először temetett. Hamarosan megtanulta a német prédikációt, s ezután már két nyelven szolgálhatta a híveket. Ám marad ideje a kirándulásokra, a város felfedezésére is. Elmegy a dömörkapui vízeséshez, rácsodálkozik a helyi népszokásra, a dodolára, és ismerkedik a Legényegylet tagjaival, akiknek később elnöke lesz. Augusztusban ismét hozzákezd doktori disszertációjához, amit majd 1917. június 19-én véd meg Bécsben.
A szorosan vett papi szolgálat mellett, egymaga végezte a hitoktatást valamennyi városi iskolában. A gyermekek nevelését olyannyira fontosnak tartotta, hogy amikor a Tanácsköztársaság időszakában az iskolai hitoktatás már tiltott volt, saját szobájában gyűjtötte össze a gyermekeket, és rajzos, zenés foglalkozásokat tartott nekik.

Tyekvicska Árpád