Kicsit félve, de annál nagyobb bátorsággal vittem le fiamat először a Dunakanyar SE focipályájára. Nem tudtam, hogy hallássérültként vajon foglalkoznak-e vele, befogadják-e a gyerekek, és ő hogyan fogja érezni magát. Felesleges volt az aggodalmam, mert az edzők és a gyerekek részéről pozitív fogadtatásra találtunk, emberségből. elfogadásból jelesre vizsgáztak. Azóta megvolt az első focitábor, és csak köszönettel tartozunk az egyesület minden tagjának, főleg Özvegy Tamás edzőnek, aki türelemmel, jókedvvel foglalkozott Botonddal, pedig korábban még nem volt hallássérült tanítványa. Vele beszélgettem az edzőtábor után.

Volt-e bennetek, benned fenntartás, hogy Boti hallássérültként oda fog járni?

Semmiféle rossz érzést nem keltett senkiben, így bennem sem. Első találkozásunkkor megtudtuk az ezzel járó tudnivalókat, így nem maradt kétség, hogy Boti részt tud venni a foglalkozásainkon. A gyerekek 5-6 évesek, rendkívül barátságosak és közvetlenek egymással az edzéseken, így Botit is hamar befogadták. A bemutatáskor nem hívtuk fel a figyelmet Boti halláskárosodására, és mivel az egymás közti kommunikációban nem okozott zavart, így a többieknek legfeljebb a hallókészülék tűnhetett fel, de senki nem kérdezett rá, hogy az mire való.

Milyen volt vele az első tábor? Voltak-e kommunikációs akadályok?

Botival a kezdetektől fogva tudtunk bármiről beszélgetni. Ha néha-néha visszakérdezett, akkor igyekeztem szembe fordulni, hogy a szájról olvasást megkönnyítsem. A beszélgetést és a játékot az sem zavarta meg, ha Boti hallókészülék nélkül jött a medencébe, ahol a többiekhez hasonlóan önfeledten tudott szórakozni. A legeslegjobb dolog az volt, hogy Botit szinte mindig boldognak láttam, fülig érő mosollyal játszott a pályán és azon kívül is rengeteget nevetett. A játékok közül különösen a szimbólumjátékok tetszettek neki, élénk fantáziájának köszönhetően bármilyen szerepbe bele tudott feledkezni. Egy medencés élmény élénken megmaradt az emlékezetemben. Én cápaként úszkáltam a gyerekek között, akik természetesen messzire elúsztak, ha közeledtem. Boti a tábor idején még nem tudott úszni, így ha felé vettem az irányt, kitalált egy szabálymódosítást: ha magasba nyújtja két ujját, kénytelen-kelletlen csigatempóra kellett váltanom, esélyt adva neki a menekülésre. Örültem, hogy Boti – intelligenciájáról számot adva – megtalálta a megfelelő megoldást, hogy saját maga számára is élvezhetővé varázsolja a játékot.

Lehet-e akadály a sportban, fociban, ha a gyermek „más”, mint a többiek?

Ebben a korban még korai bármiféle következtetést levonni. Nem gondolom, hogy akadályt jelentene bárki számára, hogy hallássérültként aktívan sportoljon. Sőt bizonyos dolgokban nekik nagyobb erőfeszítést kell tenniük a jobban halló gyermektársaiknál – gondolok itt pl. a szájról olvasás elsajátítására – ami felruházza őket olyan személyiségjegyekkel, amelyeket később a sportpályákon is kamatoztatni tudnak.

Ti mit tanultatok Botitól? Hogyan ítélitek meg rajta keresztül a hallássérült gyermekeket, embereket?

Jómagam az optimizmusát, pozitív hozzáállását és a vidámságát csodáltam. Bízom abban, hogy a játékostársait sikerült toleranciára nevelni, és meggyőzni őket az integráció fontosságáról.

(dubniczki)