Vincze Ottó Munkácsy-díjas képzőművésszel beszélgettünk a River-pool installációról

Nem az első „vizes” installációd ez. Mivel magyarázod kötődésedet a szabad vizekhez túl azon, hogy itt élsz a Duna mellett?
Elsősorban azok a tárgyak vonzottak, melyek a vízzel hozhatók kapcsolatba. Legelső tájinstallációm, vagy inkább műfajköztes munkám Türingiában készült Esővárók címmel 1997-ben, közel húsz évvel ezelőtt. Ott az esővíz volt a természetes közeg, amely jelen volt a munkában. Ettől fogva egyre több olyan munkám készült, amiben valamilyen formában megjelent a víz, vagy annak hiánya. Vagy utalás történt rá, például egy esernyő formájában. Készült egy nagy térinstallációm a Paksi Képtárban pár évvel ezelőtt. A valamikori konzervgyár árvíz idején veszélyeztetett terület volt, többször került víz alá. Mindig érdekel egy-egy alkotásom helyszínének archeológiája, itt ez fokozottan érvényesült: fontos volt a munka során feltérképezni az ott dolgozók, ott élők viszonyát a Dunával, az idekapcsolódó történeteket megismerni. A kognitív mentés című installációmban körbe a falon felfestettünk egy piszkosszürke sávot, épp úgy, mint ahogy a levonuló árvíz hagy nyomot az ártér fáin…

A szentendrei river-pool játékban megállítottad az időt… Miért választottad egy állandó változást mutató játékból ezt a statikus képet?
A látvány egy fordított helyzet, mert míg a biliárdasztal stabil alapot ad, a folyóvíz állandó mozgásban tartja a kimerevített képet. A biliárdgolyókat a víz, az elhaladó hajók, a szél mozgatják, s lökést adnak nekik az erre haladó uszadékfák. A lehorgonyzott ütközőbóják a város történetének jelentős időszakát, Szentendre fénykorát hivatottak jelezni.
Egykor itt volt a kikötő, ami Európa vízi úton elérhető, távoli pontjaival összekötötte a kereskedővárost. Innen indultak a gabona- és borszállítmányok, melyek felvirágoztatták a város kereskedelmét. Ennek a kikötőnek a terét jelölik ki a fehér bóják, rajtuk a régi kereskedő-jelvényekkel. A bójákon a jelek időben módosult három változatát használom. A fehér golyók neutrálisan elkülönülnek a csíkos és a teliszínezésű golyók csoportjától, s egyben kijelölik a teret a többi bója számára, azaz a kikötő határait rajzolják fel.

Miért vonzódsz olyan műfajhoz, ami nem maradandó? Hogyan engeded el majd ezt a művet, amely öt éve érlelődik és csak rövid ideig látható?
A köztéri művészetben is nagyon fontos – divatos szóval élve – a fenntarthatóság. Nem biztos, hogy nagyon fix, kő vagy beton anyagokból kell letennie egy művésznek a névjegyét. A víziballon-kompozíció olyan méretes, színes installáció, ami csak egy adott időszakban kíván picit beleszínezni az emblematikusan ismert városképbe. Nem az a lényeg, hogy egy monolitikus tömböt hosszú évtizedekre lerakjak, amit aztán majd kerülget az idő, az átalakult városszerkezet, a megváltozott lakosság, a megváltozott funkció, míg egyszer csak ott áll egy furcsa, elidegenedett tárgyként, aminek már nincs olyan értelemben köze a tájhoz, mint amilyenben korábban volt.
Az installáció, mint műfaj a szobrászattal van szoros rokonságban, és a képzőművészet olyan specifikuma, ami nem kíván fizikai értelemben maradandóan helyet kapni. Szellemi értelemben maradandó lehet, már most van egy szép bibliográfiája, rengeteg írás született róla napi-, heti- és szaklapokban, így megmaradhat az emléke annak, hogy volt itt, Szentendrén egy ilyen munka. Büszkén mondhatom, hogy ez a kiállítás már a megnyitó napján elérte a tízezres látogatószámot. Nem kell betonba öntve megmutatni ezt a gondolatot…

Azért egy kis beton van ebben is…
…amit majd el is távolítunk. A rögzítéstechnikai elemek betonból készültek, amelyek a mederfenékhez igazítják a bójákat. A magas vízállás most nem kegyes hozzánk, nagyon gondozásigényes a munka. Minden reggel megnézem a vízállásjelentést, mert igen nehéz helyben tartani a bójákat.

Úgy tudom, el-elszökdösnek a kompozícióból…
Hetente kétszer be kell hajózni a bójákhoz a karbantartás miatt. Legutóbb egy uszadékfa miatt két bójánk megszökött, de nem jutottak messzire, a Postás strand után pár méterrel nyomukra bukkantunk, és sikerült befogni őket. Magyarul: a folyó elkezdett játszani a játékkal… A víziballonok közül egyik sincs már ott, ahová eredetileg letettük, mindig mozgásban vannak. A sodrás, az uszadék folyamatosan átrendezi a kompozíciót. De nem is baj, hiszen a biliárdasztalon sincs mindig ugyanaz a konstelláció.
Visszatérve a maradandóságra: nagyon sokan szeretik az installációt, és kérdezték, miért nem maradhat egész évben vagy akár éveken át a Dunán. Erről szó sem lehet, ez nem szándék. Ennek a műfajnak ez a sajátja. Amúgy a bóják nagyon erős anyagból készülnek, lehetnek újabb térben főszereplők később, de a szentendrei jelvények nélkül, hiszen ezek kimondottan ide készültek. Akár egy tó közepén, csendesebb vizeken el tudom képzelni.

Szombatonként tárlatvezetést is tartasz a vízi biliárdgolyók között, csónakban, csíkos pólóban, mint afféle dunai hajós…
A hajókázás közben beszélek majd az installációról, de sokkal fontosabb az a látvány, ami csak innen, ebből a helyzetből látható. Ha hajóval jössz, akkor is láthatod, milyen a város, de ez a vízközeli élmény nem adódik hozzá. Amikor először láttam Szentendre sziluettjét egy csónakból, akkor értettem meg azt a gondolatot, amit Barcsay mindig hangsúlyozott: nem szabad ezt a városképet, ezt a látvány új építésű házakkal megtűzdelni. Ez a város gyönyörű: az arányok, a léptékek, ahogy a templomtornyok egymással feleselnek, ahogy a házak a dombokra ülnek… Így tökéletes.

Sz. N.
A művész ezúton köszöni a segítséget minden közreműködőnek: Szentendre Város Önkormányzata, SZEBETON, Ferenczy Múzeumi Centrum, Weszelits András, Tóth György, Weisenburger Gábor, Benkovits Gyöngyi és Bálint, Márványkövi István, Schmögner Kinga, Margit Szabolcs, Péntek Sándor.