Újra elérkezett az advent. Szentendre ünnepi díszbe öltözött, a Fő téren ismét ott áll a város közös karácsonyfája, és az adventi koszorún már a második gyertyát is meggyújtottuk. Verseghi-Nagy Miklós polgármesterrel a felgyorsult időről és lecsendesedésre való törekvésünkről beszélgettünk a közelgő ünnep apropóján.

Ha egyetlen szóban kellene megfogalmazni, hogy mire figyeljünk az adventi időszakban, mi lenne az?
Nehéz dolgom lenne, de ha valóban csak egy szót mondhatnék, ez lenne: otthon. Forduljunk kicsit befelé, hagyjuk, hogy a szűkebben és tágabban értelmezett otthonunk szereplői és dolgai töltsék be a gondolatainkat! Azok, akikkel nap mint nap együtt vagyunk, akikkel egymás mellett haladnak az útjaink. Mindennapjaink szereplői, helyszínei.

Advent idején kötelező a lecsendesedés, mindenhol ezt halljuk, miközben minden pörög tovább körülöttünk. Nincs ebben feloldhatatlan ellentét? Lehetséges egyáltalán ma lecsendesedve várni az ünnepet?
Hogy nem egyszerű, az egészen biztos, de azt nem állítanám, hogy lehetetlen. Mindenesetre tegyünk érte, törekedjünk rá. Ne gondoljunk nagy dolgokra, de kis lépéseket tegyünk azért, hogy ez az időszak más legyen, mint az év többi része. Szánjunk időt arra, hogy megvizsgáljuk: hol folyik ki kezünk közül az idő, keressünk arra alkalmat, hogy csendben számot vessünk azzal, mi mindenünk van, amiért hálát adhatunk, és mit tehetnénk azért, hogy a körülöttünk élők javára szolgálhassunk. Ebben segítenek az ünnepi külsőségek, a korai naplementét követő hosszú esti órákban az utcákon, üzletek portáljain és otthonainkban megjelenő sok kisebb-nagyobb fényforrás, adventi dísz, a hidegben gőzölgő forralt bor és tea, a karácsony közeledtével sokasodó baráti és munkahelyi évzáró alkalmak.

Amelyeken a résztvevők a telefonjaikat nyomkodják, közösségi oldalakon biztosítják a többieket szüntelen jelenlétükről, vagy céges e-mailekre válaszolnak…
Amennyit adnak ezek az eszközök és lehetőségek,, annyit el is vesznek, ez tény. Mindannyiunk számára átírta a munkaidő és a magánélet fogalmát, hogy zsebünkben van a mobiltelefon, és arra időkorlát nélkül érkeznek az értesítések. Tiszteljünk meg bizonyos alkalmakat azzal, hogy kikapcsoljuk készülékeinket, és törekedjünk arra, hogy jól gazdálkodjunk, egyáltalán gazdálkodjunk az időnkkel, mert helyettünk ezt senki nem tudja megtenni.
Lehet kifogásokat keresni és érveket sorakoztatni a mellett, hogy miért nem valósíthatjuk meg az alkalmankénti tempó- és hangsúlyváltást, de fontos, hogy a cél ott legyen a szemünk előtt, és fontos, hogy törekedjünk azt elérni.

A személyes céljain túl mennyire tudja megvalósítani városvezetőként az elképzeléseit?
Nálam ez a kettő most nem választható szét, az életemet áthatja ennek a városnak az ügye, a hivatásom 2014 óta Szentendre. Ez a város a mi közös otthonunk, az élet olyan benne, amilyenné tesszük, mi, akik most itt élünk. Ha advent üzenetét az egész városra értelmezem, azt mondom, emeljük ki a fejünket a napi rutinból, tegyük félre az ellentéteket, és figyeljünk oda rá, érezzük át, hogy ez a mi felelősségünk. Olyan felelősség ez, amely nem csak a jelenre, hanem a jövőre is kiterjed, és mindannyiunk vállán ott van. Mi határozzuk meg, mindenki a maga helyén és a maga szerepkörében, hogy milyen lesz a következő nemzedékek Szentendréje. A mi felelősségünk, mennyit őrzünk meg a ránk hagyott értékekből, és mit teszünk hozzá ahhoz, hogyan adjuk át gyermekeink, unokáink számára.

Ezt nem lehet kihagyni. Szentendre fiatal, de legalábbis nagyon fiatalos polgármestere alig egy éve nagyapa lett. A nyilvánvaló örömön túl hogy teszi helyre magában ezt a tényt az ember?
Különleges öröm, ha a gyermekünk szülő lesz. Minden születés, minden új élet ajándék. Ha az érkező újszülött a mi egykori kicsikénket, a gyermekünket teszi szülővé, az egy semmi máshoz nem hasonlítható érzés, amelyben megsokszorozódik az öröm, a féltés és a felelősség. Az pedig, hogy viszonylag korán, aktív középkorúként lettem nagyszülő, egyben az élet múlandóságára, az idő megállíthatatlan rohanására és az ezzel kapcsolatos felelősségemre figyelmeztet.

Otthon és felelősség, ez két visszatérő fogalom a beszélgetésünk során. A napokban érkezett véleményezési szakaszába a Településképi Arculati Kézikönyv és településképi rendelet.
Bizony, ez az aktuális feladat az egyik legjobb példája a városunkért és a jövő nemzedékért viselt közös felelősségnek. Ahogy az arculati kézikönyv mottójául választott Tamási Áron idézet szól: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. Tekintsünk úgy erre a készülő szabályozásra is, hogy a közös otthonunk alakításának kereteit határozzuk meg most, felelősséggel a jövő: gyermekeink és unokáink iránt.