2016-ban Pulszky Károly-díjat, idén augusztusban a muzeológiai szakma egyik legfontosabb kitüntetését, a Móra Ferenc-díjat vehette át dr. Sári Zsolt, a Skanzen főigazgató-helyettese.
• Mikor és miért fordult érdeklődésed a muzeológia felé? Mi az, ami elindított a pályán?
Mindig érdekelt a történelem, foglalkoztatott a múlt. Érdekelt, hogy egy embernek a családja, közösségei honnan jöttek, a múlt mennyire határozza meg a saját jelenünket és a jövőnket. Sokat jelentett számomra, hogy a családomban négy generáció élt együtt. Engem a dédnagymamám nevelt, aki 1901-ben született, és szinte végigélte a 20. századot. Egyértelmű volt már a középiskolában, hogy a történelem és néprajz érdekel. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen végül néprajz-politológia szakon végeztem. Az egyetem első évében még azt gondoltam, egy hely lesz, ahol biztosan nem fogok dolgozni, és az a múzeum.
• Miért?
Nagyon unalmasnak tűntek a múzeumok a 90-es évek elején, úgy éreztem, ez nem az én világom. Aztán nagyon hamar mégis egy múzeumban találtam magam, mert kaptam egy lehetőséget Szabó László professzoromtól harmadév végén, hogy a tanulás mellett a szolnoki múzeumban dolgozzak. Ott a kerámiagyűjtemény revízióját, illetve az állandó kiállítás halászat és pásztorkodás tematikáját bízták rám. Bedobtak a mélyvízbe, de szellemi felfrissülés volt az egyetem mellett, mert minden tudományszak képviseltette magát, és együtt dolgozhattam régészekkel, történészekkel, művészettörténészekkel. Miután belülről láttam, megszerettem a szakmát. Három és fél évet voltam Szolnokon, volt saját időszaki kiállításom, és team munkában is csináltunk nagy időszaki kiállítást. Az elmúlt húsz évben hihetetlen szerencsém volt, mert nagyon sokszor azt a múzeumi képet valósíthattam meg, ami kialakult bennem.
• 2001 óta vagy a Szabadtéri Néprajzi Múzeum muzeológusa, tudományos titkára, jelenleg pedig főigazgató-helyettese.
Bereczki Ibolya ajánlására Cseri Miklós keresett meg. Neki legalább olyan gyorsan igent mondtam, mint három évvel korábban Szabó Lászlónak, mert a kihívást láttam benne. Tizennyolc év alatt végigjártam a ranglétra fokait: a gyűjteményben kezdtem, majd megkaptam az akkor épülő Dél-Dunántúl tájegységben a muraszemenyei portát, ehhez kötődött a doktori disszertációm is. Rengeteg tárgyat gyűjtöttem, leltároztam, revízióztam, megismerhettem a múzeum gyűjteményét. Nagyon hamar, fiatalon megkaptam a tudományos titkári posztot, ami egészen más lehetőséget adott: közvetlenül a főigazgatóhoz tartoztam, és a múzeum kiállítási koncepciójával, a nemzetközi és tudományos kapcsolataival foglalkozhattam. Ez hatalmas szemléletváltást indított el bennem, mert az akkor futó nemzetközi projektek nemcsak nekem, de az intézménynek is nagyon sok újdonságot hoztak.
• Az elmúlt években hogyan változott a szakmai munka a múzeumban?
Hiszek abban, hogy minden múzeumi munka alapja a gyűjtemény, a tárgyak gyűjtése, de a Skanzen nagyon jó abban, hogy behozza a tárgyak mögötti történeteket, azokat az interakciókat, amelyek egy-egy tárgyhoz kötődnek. Számomra nagyon fontos, hogy a múzeum az alapfeladatai mellett – gyűjtés, megőrzés, feldolgozás, bemutatás – felelősséget is vállal azokért a közösségekért, amelyek körülveszik. Az elmúlt években minden korosztálynak szerveztünk kiállítást és programokat, és elsőként a múzeumok között a demenciában élőknek is. Nemcsak azért volt fontos ez a program, mert egy elöregedő társadalomban élünk, hanem mert nekik is adhattunk lehetőséget a múzeum eléréséhez. A program nem gyógyító, hanem egyszerűen közérzetjavító, emlékezetet erősítő program. Minden olyan társadalmi csoportnak szervezünk múzeumi programokat, amelyek nem biztos, hogy elérnék a múzeumot: legyenek hátrányos helyzetű régióban élő gyerekek – nekik a Bőröndmúzeum programot visszük –, hajléktalanok, vagy éppen valamilyen hátránnyal élők. Minden ilyen programunk azt a társadalmi hálót erősíti, ami miatt a Skanzen igazából erős múzeum, erős beágyazottsággal rendelkező intézmény. Minden közönségprogramunk alapvetően nagyon komoly tudományos kutatói háttérrel rendelkezik.
• Hogyan kapcsolódik a Skanzen a nemzetközi muzeológiai élethez?
A 2000-es években a Skanzen már fontos pozíciót foglalt el, nem véletlenül volt az Európai Szabadtéri Múzeumok Szövetségének az elnöke Cseri Miklós, idén pedig engem is beválaszottak a szervezet elnökségébe. 2001-ben megrendeztük a szövetség nagy konferenciáját, és megkaptuk a 2023-as konferencia rendezésének lehetőségét, ma a legjobb európai skanzenek között tartanak bennünket számon. Tudományos titkárként abban próbáltam segíteni, hogy ne csak a szabadtéri múzeumok között alakítsuk ezeket a nemzetközi kapcsolatokat, hanem szélesebb körben is. 2006-ban volt az első olyan európai uniós programunk, amelynek keretében francia és svéd kollégákkal közösen rendeztünk egy nagyon fontos kiállítást, az S.O.S. Mentsétek meg forrásainkat, amely a fenntartható fejlődést állította középpontba. 2009-ben ebből a projektből nőtte ki magát az a kiállítás, ami az európai pásztorkodás hagyományait és mai lehetőségeit vizsgálta. Erasmus programunkban pedig az önkéntességet, a demenciában élők múzeumi foglalkozásait tudtuk európai szinten vizsgálni.
• A Skanzen nemcsak a Kárpát-medence tárgyi és szellemi értékeit mutatja be, hiszen nemrég a diaszpóra-kutatások révén Észak- és Dél-Amerikában is jártál. Milyen tapasztalatokat szereztél?
Nagyon fontos, hogy 1998 óta kutatásokat folytathatunk a Kárpát-medencében és a diaszpóra magyarsága között. Ennek a leglátványosabb eleme az Erdély tájegység építése, amely néhány év múlva befejeződik. Ezzel párhuzamosan elindítottuk a diaszpóra kutatását, aminek az első két állomásán már túl vagyunk: az Észak- és Dél-Amerika diaszpórán. Én személyesen az argentin kutatásban vettem részt. A kutatás során egy 1917-ben, az egyik első, magyarok által épített tanyaegyüttest, és az ehhez kötődő tárgyi anyagot sikerült felkutatni. Csodálatos, hogy a világ másik részén, Chaco tartományban van egy olyan magyar közösség, ami bár a nyelvét nagyrészt elvesztette, az identitását nem. Olyan emberekkel találkoztunk, akik már másod- és harmadgenerációs kivándorlók voltak, mégis jól beszéltek magyarul. A legkedvesebb interjúm egy bőven 90 év felett járó nénivel készült, aki négyéves volt, amikor a szülei kivitték Argentínába. A kivándorlásról nem voltak emlékképei, de kinti gyerekkoráról már nagyon sok, amelyek a létrejövő magyar diaszpóra történetét mutatták meg. Az egész kutatási program és a nemzetközi kapcsolatrendszer egyik legfontosabb eleme, hogy nemcsak itthon pozícionáljuk magunkat, hanem a nemzetközi múzeumi világban is.
• Mi lesz a következő projekt?
Nagyon fontos az Erdélyi épületegyüttes, ahol még nagyon sok munka van. Jelenleg zajlanak a modellezések, vagyis egy az egyben berendezzük a majdani enteriőröket, és azt vitatjuk meg, hogy valóban átjön-e az üzenet, mi az, ami még hiányzik. Az én portám a táj-egységben a székelyvarsági tanya, ami a magashegyi szórványtelepüléseket, az erre épülő kultúrát mutatja be. Ez lesz a múzeum második olyan épületegyüttese, ahol az udvarban élő állatok lesznek. Az épületegyüttesben lesz egy kisvárosi rész is, ebben egy olyan, izgalmas épületet tudok kutatni és majd berendezni, amit Kós Károly tervezett, és ahol Bartók Béla is megszállt annak idején, így ennek kapcsán a bartóki zenekutatást is bemutatjuk.
Már készülünk a jövő évadra egy olyan kiállítással, ami az első világháború és Trianon hatását mutatja be a vidéki Magyarországon. Ez lesz a jövő évi szezonunk tematikája.
Továbbra is érdekel, hogyan tudjuk a Skanzent még inkább közösségi múzeummá tenni, és a különböző feladatokba még jobban bevonni azokat a közösségeket, amelyek körülvesznek minket. Két évvel ezelőtt például elindítottuk kollégáimmal a Robog a Skanzen című programot. Az új projektben egy Roburral végigjárjuk azokat a falvakat, ahonnan a múzeumban ma látható épületek származnak, és nemcsak egy mini-kiállítást viszünk oda, hanem digitálisan visszaadunk mindent, ami arról a településről származik és a gyűjteményünkben található, hogy újra használni tudják ezeket. Számomra ez az egyik legfontosabb, hogy a múzeumban őrzött örökségelemek és a kibocsájtó közösség új kapcsolatot tud teremteni.
• Újszerű a múzeumban, hogy a nem csak a távoli, de a közelmúlt tárgyi világát is kutatjátok. Hogyan reagálnak a látogatók az új szemléletre?
A Skanzen azért jó, mert mindent meg tudunk mutatni a hatvan hektáron. Azok is értékelik, akiket a klasszikus, hagyományos népművészet érdekel, és azok is, akik az új dolgok iránt érdeklődnek. 2003-ban megfogalmazhattam a múzeumban az ún. 20. századi épületegyüttes alapkoncepcióját, ami alapvetően a század második felétől a napjainkig terjedő korszak vidéki építészetét, életmódját hivatott bemutatni, a kockaházak, a mozik, a presszók világát. Lassan másfél évtizede végzünk szisztematikus kutatást, rengeteg tárgyat gyűjtöttünk be.
Az elmúlt időszakban a kiállításainkon megmutattuk a Kádár-korszak típusbútorait, volt higiéniai-történeti kiállításunk, hamarosan zár a Hé, ’67 kiállítás, ami a múzeum alapításának 50. évfordulójára készült, és azt a világot mutatja be, amikor a múzeum létrejött. Ebben építészet, életmód, lakáskultúra, divat tematikák jelentek meg. Kerüljük azt a kifejezést, hogy retro kiállítást csinálunk, mi nem a nosztalgiára építünk, bár az is fontos. Ezek a kiállítások egyrészt kordokumentumok, másrészt kell, hogy a kiállítás és a látogató között legyen személyes kapcsolat, hogy legyen aha-élmény. Ráeszmélni, hogy aha, ilyen volt otthon, vagy ilyen volt a nagymamánál. Ezek a személyes kötődések nagyon fontosak. Másrészt felvállalunk olyan témákat, amellyel átformáljuk azt a hagyományos néprajzi képet, hogy a parasztok milyen szépen éltek, énekeltek, táncoltak… Klasszikusan ugyanis ezt tükrözik a skanzenek, mindent sterilen mutatnak meg. Az elmúlt években néhány olyan kiállítást hoztunk létre, amelyek a paraszti világ felbomlását, elmúlását vagy tönkretételét mutatják be. Olyan történelmi traumákat dolgozunk fel múzeumi módszerekkel, amelyekről korábban alig vagy egyáltalán nem beszéltünk, kitelepítések, téeszesítés, malenkij robot. És nagyon sok társadalmi probléma alapvetően ezekből a kibeszéletlenségekből fakad. Azt gondolom, fontos küldetést teljesít a múzeum azzal, hogy mai eszközökkel hozzájárul a társadalmi problémák, a történelmi traumák kibeszéléséhez, feldolgozásához.
