Kósa Klára keramikus művész, a reneszánsz kerámia újjáélesztője, a Népművészet Mestere, a Magyar Művészeti Akadémia köztestületi tagja az idén Pro Urbe-díjat kapott városunktól.

Tudatosan őrzöd beszédedben az ö-zést. Miért?
Mert vidéki vagyok. Kecskeméten mindenki ö-zik. Én, mint úrilány nem ö-zhettem, apám ügyvéd volt, rengetegen jártak hozzá, és az egyszerű falusi emberek mind ö-ztek, és nekem ez nagyon tetszett. Amikor elkerültem tizennyolc éves koromban Kecskemétről, abban a pillanatban rászoktam, és nem fogok róla lemondani, mert éreztetni akarom, hogy vidéki vagyok. Több mint ötven éve eljöttem Kecskemétről, de ezt megtartom. Ez az én viseletem.
Magyarországon kétféle ember van: a budapesti és a vidéki. De nincs pesti Magyarország, csak vidék és Pest, és együtt élünk itt. És vannak határon túli és belső magyarok. Holott a nemzettudat fölépítéséhez a belső magyarság ugyanúgy kell, mint a határon túliak. De erről sehol nem lehet beszélni, holott a nemzettudathoz én vagy te ugyanúgy hozzájárulunk. Nézd meg ezt az újságcikket, itt van ez a fotó. Mi attól vagyunk magyarok, hogy erdélyi tányérral terítünk? Azért dolgozom, hogy a belső magyar értékek is ugyanolyan hangsúlyosak legyenek, mint a határon túliak. Nem lehet határt húzni közénk, nem lehet kettészakítani a nemzetet.

Hogyan tudsz ezért tenni?
Viszünk kiállításokat határon túlra, először Erdélybe megyünk, aztán Kárpátaljára, Zentától Lendváig mindenhova. Ezek mindig egynaposak. Kiállítunk, előadást tartunk. Legutóbb Nagyváradon, a Szent László-napon volt nagy kiállításom, rengetegen voltak és rettentő jókat írtak az üzenőfüzetembe – így hívom a vendégkönyvet. Mindenki azt írta, ez csodálatos, ilyet kerámiából még nem látott.

Kerámiaműhelyed Szentendrén van. Hogyan kerültél ide?
Férjhez mentem Tahitótfaluba. A férjem ott született, ott lakunk a szigeten egy gyönyörűséges, parasztbarokk házban, ami egy álom, egy mese. Úgy gondoltam, Szentendre inspiratív, mindenféleképpen itt kell a műhelyt létrehozni unokahúgommal, Kósa Judittal.
Nagyon nehéz megmaradni, mert a festészetet, szobrászatot mostanában már támogatják, az iparművészetet kevésbé. Holott, a legközelebbi dolog, ami az embert érheti, az iparművészek kezéből kerül ki. Vásárok mindenhol vannak, ezeken jelen vannak a kézművesek, a kóklerek és a háziasszonyok. Én úgy hívom őket: fél ötösök. Fél ötkor elhatározták, hogy művészek lesznek, hatkor már kint állnak a standjukkal a vásárban. Szentendrén csodálatos iparművészek vannak, de a vásárokba mi már nem tudunk menni, nem állhatunk oda az ékszereknek titulált portékák mellé. Inkább az Iparművészeti Múzeumba visszük az alkotásainkat.

Mikor került először a kezedbe agyag?
Így születtem! Még nem tudtam, hogy milyen az agyag tapintása, amikor öt-hat évesen a kérdésre, hogy mi leszek, ha nagy leszek,
öntudatosan azt válaszoltam: én nem leszek, én nagy keramikus vagyok. Nagyon finom családba születtem, odahaza rengeteg porcelán és üveg volt, ami a háborúban el volt ásva a földbe. Anyám textiltervező iparművész volt, tehát volt valami a levegőben, de agyagról nem volt szó…

Az alkotás, valami művészi produktum előállítása ott volt már a génjeidben…
Aki jó művész, az úgy születik. A tehetséget nem lehet irányítani. Én is magamtól tudom, hogy mit akarok. Amikor megrendelést kapok, hogy készítsek el egy vázát, megkérdezem, hogy ki kapja, férfi vagy nő, milyen alkalomból. Én döntöm el, váza lesz-e, mert a tárgy, amit létrehozunk, kifejezi a célt, a hálát, ami a megajándékozottnak jár. Istenien működik.

A mára kiérlelt motívumaidhoz milyen út vezetett?
Aki az iparművészettel foglalkozik, annak bizonyos technikai tudásra 600%-osan szert kell tennie. Ezt mind megtanultam Mezőtúron, hozzá néprajzot tanultam. A lényeg azonban, hogy tudjam a hagyományt, a gyökereket. A hagyományt nem ápolni kell, mert nem beteg, hanem tovább éltetni. Rájöttem, hogy a hagyomány nem más, mint a jelek ismerete. Ettől kezdve a szimbólumokkal foglalkozom, a jelképekkel. Nem csak a magyarral, hanem mindazokkal, amik körbevesznek, a szlovák, az orosz, a német, a lengyel, tovább megyek: a világ egyetemes jelképeivel. Jószerivel mind ugyanaz.
Ezt a jelképrendszert a középkorban még nagyon ismerték. A palotaművészek főleg textileket készítettek, azok voltak a falon. Tányér például soha. A kerámiákat ekkoriban ajándékba adták, nem használták. A palotákban nem ettek cserépből, arany, ezüst tányérokból ettek, húzott üvegpohárból ittak, a nép pedig faedényeket használt. A tizenhetedik századtól a magyar parasztság már úgy készítette a cserepeket, hogy használták is, s mert nem voltak nagyméretű falitextilek, a falra is került a mívesebb edényekből. Jeles napokra vitték magukkal a tányérukat, kupáikat. Nagyon foglalkoztatott, honnan vették a 17. században a magyar parasztok a motívumokat, amiket az edényeiken használtak. A néprajzos odáig jut: ezt az edényt Sárospatakon találtam, négyes osztatú mintával. Pont. De nem ez a lényeg, hanem hogy miért ez a motívum van rajta. Mindennek jelentése van. Vegyünk egy ötös osztatú tányért. Ha öt felé ágazik valami, az annyi mint: jóság, hűség, önfegyelem, bölcsesség, bizalom. Az alapvető erények. E szerint élünk ma is. A négyes osztat az emberi, a hármas az isteni szám. A kettes a textileknél nagyon fontos, mert duálrendszerben élünk. Mindennek van ellentétpárja: nő-férfi, fiatal-öreg, fekete-fehér, jobbra-balra. Minden így adja ki az egészet. Ha nincs meg a fele, nincs meg az egész. Ez a legjobban a textilen működik: eldobom a vetélőt… és balra és vissza, balra és vissza…
A színek éppoly sok jelentést hordoznak, mint a formák. Királyi koronákban, palástokban például mindig volt türkiz, mert az az uralkodót a gonosztól óvó szín. A kék és a zöld színe együtt a hatalomé, mert ami az élethez kell, az kék és zöld: kék az égbolt, a szél, a víz, a gyémánt színe, zöld a föld, a mindig mozgó, örökzöld falevél. Zöld a nyugalom. A sárga az arany, a tartós öröm. A telt moha színe egy csoda. A kicsi kis növény szerényen ötvöz mindent, ami az élethez kell.

Nemrég új kiállításod nyílt…
Szavak, gyöngyök, virágok címmel nyílt augusztus 31-én kiállításunk a Budai Várban. A reformáció ötszázadik évfordulójára való tisztelgés harmadik alkalma ez, korábban volt a Magyarság Házában, a Hagyományok Házában, most pedig a Várnegyed Galériában nyílik. Az I. kerületi önkormányzat hívott meg, és úgy gondoltam, viszünk föl a Várba református és evangélikus közös jelképeket, viszünk katolikus és zsidó jelképeket is, mert tisztelgünk egymás előtt is. Simon Ilona könyvtervező grafikusművésszel dolgoztunk együtt, nagyon jól inspiráltuk egymást, ő írta a képekhez társított szavakat: Luther testamentumát magyarul és németül, a legnagyobb református zsoltárokat. A zsoltárok bizonyos sorait vettük előtérbe a kiállításhoz. Annak, akinek a hit ad erőt, azzal együtt emlékezünk az elmúlt ötszáz évre. A reformáció idején fordították le a Bibliát magyarra, és ez minden hívő embernél egyaránt fontos, mert a nemzettudat építése itt kezdődött el. A kiállítás lényeges gondolata ez, innen jönnek a szavak. Igazgyöngynek hívják, amikor a Bibliából, zsoltárból idézünk, és vannak a virágok, melyek az édenkertben tombolnak, és a halhatatlanságot jelképezik. A megnyitón a szentendrei Tímár Sára énekelt zsoltárokat, és a dunakanyari kötődésű Incze Ildikó színművész szavalta el Reményik Sándor Jelek című versét.

Hol lesz a következő kiállítás?
Tahitótfaluban október 8-án lesz egy nagy kiállításunk, utána a Szeged-Csanádi Érsekség kalocsai kiállítótermébe vagyunk hivatalosak. Ide is olyan képeket viszünk, amivel közelebb hozzuk az embereket egymáshoz, mert nincs különbség hívő és hívő ember között. Ez a művészet két csillag között a híd.