2019. július 9., 15:38

Számtalan rangos szakmai díj után idén júniusban a Nemzetközi Visegrád-díjat és a Magyar Örökség Díjat is elnyerte a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum. Dr. Cseri Miklós főigazgatóval beszélgettünk a Skanzen múltjáról, jelenéről és jövőjéről.

• A sokadik díj elnyerése is ugyanolyan öröm és büszkeség, mint a legelsők?
Minden díj más emóciókat hoz ki az emberből. A Visegrád-díj azért fontos, mert nemzetközi színtéren ismeri el a Skanzen tevékenységét még akkor is, ha a visegrádi négy országra vonatkozik. Tapasztalható most az európai skanzenológiában egyfajta kettéválás: leszakadás vagy előrehaladás, amiben mi a pozitív, a jó oldalon maradhattunk, míg ez a többi kelet-európai államra nem mindig mondható el. A paradigmaváltást, a szemléletváltást, az újfajta irányzatokhoz kapcsolódást pont időben sikerült meglépni, így a „nagyok” – a hollandok, svédek, dánok, angolok – mellé csatlakozhattunk. Ha most megkérdezzük a szakembereket, hogy soroljanak fel 5 európai, rangos skanzent, Szentendrét nem hagyják ki belőle. A díj ennek és a hazai megbecsülés elismerése. Tavaly indítottunk egy felhívást a kelet-európai skanzenek felé, hogy fűzzük szorosabbra az együttműködésünket, és a kooperációban az előbb említett lemaradást pótoljuk. A kelet-európai szakemberek ugyanis semmivel sem rosszabbak, csak a szemléleten kell bizonyos kérdésekben változtatni. A kelet-európai skanzenjeink megmaradtak népi-nemzeti, romantikus háttérként, ahol táncolnak, énekelnek, kézműveskednek. Minden olyan kérdés, ami problematikusabb lehet: a parasztság felszámolása, zsidókérdés, német kitelepítés, malenkij robot – azokról nem beszélünk, nemzetiségi kérdés nincs ezekben az országokban. Ezért tartom fontosnak a Nemzetközi Visegrád-díjat.

• Miért fontos a Magyar Örökség Díj?
A Magyar Örökség Díjat a Prima Primissima Díj nagyságrendjével egyenrangúnak tekintem, mert olyan elismerés, ami végre nagy nyilvánosság előtt is jutalmazza azt a fajta értékmentő és átörökítő tevékenységünket, amit végeztünk az elmúlt évtizedekben. A szemléletváltás 2001-2002-ben történt nálunk, mert a millenniumi ünnepségek környékén érezhető volt egy kicsike csömör, amikor külsőségeiben rengeteg helyen megjelent a népi kultúra. Egymást érték a zászlóavatások, kopjafa-állítások, ünnepségek néptáncegyüttesekkel. Mi a rákövetkező évben 35 ezer látogatót vesztettünk. Az embereknek elege lett, telítődtek. Ez a fajta elbillenése a nép-nemzeti karakterjegyeknek, szimbólumoknak, bumeráng-effektust hozott, a Skanzennek visszaesést. Ki kellett másznunk a gödörből. Ekkor fogalmaztuk meg, hogy a Skanzen legyen a hagyomány élménye, a hasznosítható tudás helye, ahol az emberek jól érzik magukat. Szépen lassan ez oda fejlődött, hogy az utóbbi négy-öt évben már azt a folyamatot érzékeljük, hogy nem elsősorban a tárgyi-szellemi tudás begyűjtésével foglalkozunk, hanem az egykori tudás visszaadásával. Egyre nagyobb az igény a közösségek részéről, hogy „visszatanítsuk” őket.

• A Skanzenben most már az oktatóközpont küldetés dominánsabb, mint a múzeumi?
Nem! De a Skanzen ma már egy több lábon álló tröszt. Az oktatás fontos, karakteres szempont, de minden egyes külön láb azért van, hogy a Skanzen mint múzeum társadalmi presztízsét, beágyazottságát erősítse. Az oktatás az egyik. A Skanzen az egyetlen felnőttoktatási akkreditációval rendelkező múzeum az országban. Vannak próbálkozások másoknál is, de nem tudják időről-időre megújítani a programjukat. Jelenleg mintegy 15-17 akkreditált képzésünk van. A legjelentősebb ezek közül a 120 órás vezetőképző, amit egy, a kulturális tárca által kiadott rendelet is támogat. Magyarul, aki ma múzeumigazgató szeretne lenni, el kell végeznie a Skanzen vezetőképzőjét, ami egy nagyon komoly társadalmi presztízst jelent. De oktatunk tájházat fenntartókat, szellemi örökséggel foglalkozókat, a tárgyi vagy épített örökségre vonatkozó tematikákat is. Ma már az intézmény önmagában nem adná azt az erőt, ami a kezdetekben volt. Mi a folyamatos bővülés állapotában vagyunk. Ez nem véletlen, ez a stratégiánk. Mind a szellemi örökség, mind a tárgyi örökség, a tájházak, épített örökség, közösségépítés vagy éppen az oktatás révén „érintő köröket” rakunk a Skanzen köré, és egyre szélesebb ez a bázis, amire támaszkodhatunk.

• Hányféle oktatás zajlik itt?
Jelenleg van egy nagy uniós projektünk, a Cselekvő Közösségek, amivel több ezer települést tudunk elérni. Koordinátoraink a múzeumi fejlesztés területén tizenkilenc megyében tevékenykednek. Tanfolyamainkat több ezer településen végezték el. Engem ki szoktak nevetni – bár egyre kevésbé –, mert van egy álmom: a Skanzenhez tartozó öt-hat kérdéskörben készség szinten terjedjen el a tudás az országban. Bárhol, a legkisebb településen, a legnagyobb családban, ha valakinek gondja van, keresse a Skanzent a kérdéseivel, mert ott majd megtalálja választ. Majd ott megmondják, ott segítenek. Megmondják, hogyan kell a házat rendbe rakni, hogyan kell egy régi szokást feleleveníteni, hogyan kell egy közösséget összehozni és fejleszteni. A vízió erről szól, hogy minél nagyobb és szélesebb hálót fonjunk magunk köré.

• Ez a misszió már a közművelődési, közoktatási feladatkörön is túlmegy…
Én ezt vállalom. A Skanzen tudományos kutatói és oktatóközpont – ez az alap, hiszen minden tudást, amit átadunk, ebből az alapból merítjük. Erre rakódnak rá azok a feladatok, amit hívhatunk akár közművelődésnek, közoktatásnak, közösségépítésnek, ha kell, társadalmi érzékenyítésnek.

• A következő álom, az erdélyi tájegység építése milyen fázisban van?
Az építkezés két fontos egységből áll össze: az egyik az ifjúsági szálláshely – ez már elkészült, 36 szobával. Ennek segítségével itt, helyben tudunk szállást adni táborozóinknak, a kirándulóknak. A Dunakanyarban közel-távol nincs két busznyi gyereket elszállásolni képes hely. Nekünk van. Már most látjuk, mekkora az igény rá, egészen szeptemberig szólnak a foglalások. Május végétől, az érettségi kezdetétől júniusig, az évzáróig mintegy 60 ezer diák özönlik hozzánk.

• Ezt már a Skanzen „turisztikai lábának” nevezhetjük.
A tavalyi fejlesztések következtében ez valóban igaz. Megnyitottuk a Vigadó épületét, ami bálok és nagyrendezvények megrendezésére alkalmas, ahol egy időben 800 ember tud helyet foglalni, étkezni. Tavaly például 52 esküvőnk volt. Az infrastrukturális oldala tehát már megvan annak a várhatóan megnövekedő látogatóközönségnek, ami majd az Erdély táj-egységbe jön. Ez megint szemléleti kérdés: először az infrastruktúrát építjük meg, ami majd a tartalomszolgáltatáshoz biztosítja a hátteret.
Ha most kinézünk az ablakon, látjuk, hogy az új tájegységben a nyárádgálfalvi templom falai már embermagasságban állnak, augusztusra már a tornya is látszani fog szépen. A gyimesi házunk, a szász épületünk, a homoródalmási épületeink sorra jönnek ki a földből. Az épületek kétharmadát már 2020-ra meg tudjuk építeni. 2022. első félévében, május környékén nyitjuk meg ezt a tájegységet.

• Ha összegezzük az eltelt évtizedeket, 1967 óta hány négyzetméterrel bővült a Skanzen?
Amikor kisajátították a Sztaravoda-völgyi területet, akkor ez 46 hektár volt. Főigazgatóságom alatt vettünk hozzá mintegy 10 hektárnyi területet, most pedig 15-öt, tehát már több mint 70 hektár a területe. Majd akkora, mint a Margitsziget.
Nagyon komoly logisztikai feladatot jelent, hogy a terület az út két oldalán helyezkedik el, mert meg kell oldanunk, hogy amikor a látogató ideérkezik, az út alatt, egy alagúton át közelíthesse meg az Erdély tájegységet.

• Ha már a logisztikánál tartunk: milyen megoldásokat találtak az ideérkezők közlekedési gondjaira?
A közlekedés örök neuralgikus pont. Sajnos a közösségi közlekedés nem képes, vagy nem akarja ezt a problémát megoldani. A látogatókon kívül a múzeum megnövekedett létszáma is indokolná a változást: most már 407 dolgozónk van. Munkarendjükhöz nem alkalmazkodik a tömegközlekedési menetrend. Az ünnepekre: húsvétra, pünkösdre, Szent Márton napra sem kapunk megerősített járatokat, ezáltal az emberek leszoknak a tömegközlekedési eszközök használatáról, mindenki autóval jön, beáll a 11-es út, a Sztaravodai út, és nő a feszültség. Mi nyitottak lennénk a megoldásra. Elképzelhető, hogy a jövőben mi magunk fogunk üzemeltetni egy-két buszt, ami a HÉV-től vagy Budapestről kihozza a vendégeket. Meredeken emelkedik a csoportos látogatóink száma, akik foglalkozásokat is kérnek, sőt ezek 50%-a étkezést is kér, így lassan kiszolgáló „gyárrá” alakulunk. Ahhoz, hogy ezt működtethessük, a közlekedést is optimalizálnunk kell.

• „Házon belül” is több alternatíva van a nagy terület bejárására…
A Skanzenben a vonat viszi a prímet, de vannak egyéb közlekedési eszközeink: kerékpár, kis szekerek, lovaskocsi, roller és még sok másban is gondolkodunk. Munkatársaink elektromos kisautóval járnak a területen.

• Az Erdély tájegység megépülése után milyen új tervek jönnek?
A legfontosabb kihívás ennek a hatalmas, új kiállítási egységnek a beüzemelése. Kalkulációink szerint 60-80 ezer látogatóval lesz több, ugyanis új tájegységünk terveink szerint be fog kerülni abba a kormányprogramba, amely szerint a diákoknak legalább egyszer ide el kell jönniük. Ilyen koncentrációja ugyanis az erdélyi hagyományoknak már nem nagyon van, odaát sem. Az új tájegység mindenképpen a fiatalság okulására szolgál majd.
Új feladataink, melyeken már elkezdtünk dolgozni: a tengeren túli diaszpóra magyarságának bemutatása, és újabb kutatásokat végzünk a Kárpát-medencén kívüli magyarságról. Zajlik a 20. századi épületegyüttesek gyűjtése, azaz a típusházak, víkendházak is itt lesznek a Skanzenben. Dédelgetett vágyunk még a történeti tájegység megépítése, ami a 10-11. század közötti falusi építészetet
mutatja be. Az elmúlt húsz év rendkívül megerősödött építkezési tevékenységének köszönhetően igen komoly települési ásatások zajlottak le, melyekből töméntelen mennyiségű, használható adat született. Ezekből már nagyon szépen lehet rekonstruálni, hogyan éltek eleink a 10-11. században.
Két hónapja a Debreceni Egyetem Bölcsészkara kihelyezett tanszéket hozott létre itt „Alkalmazott muzeológiai tanulmányok” néven, mely MA majd BA szintű képzéssel segíti a hazai muzeológus utánpótlás kialakítását, szemléletformálását.

• Ha egy-két mondatban kellene megfogalmazni, mit jelent Önnek Szentendre, mit válaszolna?
Nekem a Skanzen az élethivatáson kívül olyan adomány, ami csak szerencsés csillagzat alatt fordulhat elő. Ebből élek, ezt szeretem, ez szórakoztat, ez okoz sikerélményt, ez okozza azt a flow-élményt, katarzist, ami egy ember számára rendkívül fontos. Szentendre pedig az a kicsi város, ami az én életstílusomnak legjobban megfelel. Egyszerre érzem magam jól a városban és a város határában, ebben az intézményben, a múzeumban.