A Magyar Hősök Emlékünnepét május utolsó vasárnapján tartjuk, amikor azokra a magyar katonákra és civilekre emlékezünk, akik életüket áldozták a hazáért. Az I. világháborút követően országszerte állítottak emléket az elesett hősöknek, de Szentendrén erre nem került sor. Ezt a hiányt pótolta most az önkormányzat: a Páljános Ervin szobrászművész és Pap Lajos kőfaragó mester által készített emlékmű felavatására május 24-én, az emlékünnep keretében került sor.

A megjelenteket Verseghi-Nagy Miklós polgármester köszöntötte. Beszédében elmondta, hogy az ünneplők hármas céllal gyűltek össze: felavatni a város több mint 100 éves adósságát, az I. világháborús emlékművet, emlékezni a nagy háborúra és annak következményeire, és a Hősök Napja alkalmából tisztelegni honvédeink előtt. „Hálás vagyok és büszke Szentendre közösségére, azért, hogy ezt az emlékművet közös elhatározással és közös összefogással felállítottuk. És végül, mindannyian hálásak vagyunk hőseinknek és büszkék vagyunk rájuk –  immáron a nevüket mindenki számára láthatóvá téve” – fogalmazott a polgármester. „Szentendre közössége a mai napon teljesítette kötelessége egy részét, emlékművet állított. Feladatunk a mai naptól, hogy ez az emlékmű ne csak egy helyet, hanem valódi, élő emlékezetet jelentsen” – mondta.

A köszöntő után Kertész József Gyóni Géza: Csak egy éjszakára című versét adta elő, majd Bozó Tibor dandártábornok ünnepi beszéde következett. A Magyar Honvédség Altiszti Akadémia parancsnoka a vérzivataros XX. század történelmi sorsfordulóit, a trianoni döntés következtében megcsonkított ország identitásvesztését idézve a fiatalokhoz fordult.

„Sokszor azt hallom, amikor beszélünk a történelemről, a magyarságról, a hazaszeretetről, az önfeláldozásról, azt mondják, hogy ez nem cool és nem trendi, hát nem így van ez. Valaki 1552-ben az egri vár falai között azt mondta, hogy a haza nem eladó. Mint katonaember, honnan vegyek példát, mint a kiváló katonáról, Dobó Istvánról, ő mondta ezt 1552-ben, hogy a haza nem eladó, azzal nem lehet játszani, azt nem lehet áruba bocsátani, büszkének kell lenni rá, és nem csak büszkének kell lenni, hanem tenni is kell, na hát, fiatalok, ez lecke. Olyanok legyetek, mint egy nagy T betű, a XXI. században. A világ dolgairól tájékozottak legyetek, a szakmátokban meg mélységesen profik, akkor lesztek igazán jó hazafiak és igazán jó magyarok. És az elődök példája, az ifjúság, akik itt ezerszáz év alatt fölnőttek, mindig, mindig fölvették a zászlót, magasra emelték a fáklyát, magasra emelték a magyarság tudatát, nem szégyellték kimondani azt, hogy magyarok vagyunk, sőt. Kívánom azt, hogy mi mindig legyünk magyarok, maradjunk meg itt a Kárpát-medencében, a jövendő ifjúság pedig emelje magasra a zászlót. Aztán megint csak Dobó Istvánt mondom nektek, fiatalok. Ő azt mondta, hogy a jövendő nemzedék ne mondhassa ránk azt, hogy azok a magyarok, akik 1552-ben itt éltek, nem érdemlik meg a magyar nevet.”

Az ünnepi beszédek után a Filibili Dalkör katonanótákat adott elő, majd Tyekvicska Árpád történész számolt be kutatásának eredményéről. Elmondta: bár Szentendre az elsők között tervezett emléket állítani hőseinek, változatos okokból ez mindig lekerült a napirendről. A kutatás száz év távlatában az iratpusztulások miatt nem hozhatott teljes eredményt.

„Az emlékművön szereplő 205 katona innen indult a végzetes harcba, vagy itt hunyt el, illetőleg más, esetenként kibogozhatatlan szállal kötődött a városhoz. Mindannyian szentendreiek voltak, ekként áldozták életüket a háború véres harcterein, Galíciában, a Doberdón, a szerb fronton, Erdély bércein. Haltak meg a szolgálat során szerzett sebesülések, betegségek következtében, a csaták után a fronton, a hátországban, esetenként már itthon, vagy Oroszország, Itália, Szerbia fogolytáboraiban. Kik voltak ők? Egy mondatban összefoglalva egyszerre voltak egy értelmetlen háború szerencsétlen sorsú áldozatai és a kötelességteljesítés, az önfeláldozás és a hazaszeretet hősei” – mondta a történész. Emlékeztetett: áldozatok voltak a harcok következtében elhunytak családtagjai is, akiknek a veszteség mellett a nélkülözéssel is meg kellett küzdeniük. A városban a hadiárvák száma megközelítette a 200-at, voltak katonák, aki öt-hat gyermeküket hagyták hátra.

Az avató ünnepség koszorúzással fejeződött be. Az emlékműnél Szentendre Város Önkormányzata nevében koszorút helyezett el Verseghi-Nagy Miklós polgármester; a Magyar Honvédség Altiszti Akadémia nevében Bozó Tibor dandártábornok, parancsnok; a FIDESZ Magyar Polgári Párt Szentendrei tagozata nevében Gyürk Dorottya, a Fidesz helyi elnöke, alpolgármester és Drong György; a KDNP Szentendre és a Petőfi Kulturális és Hagyományőrző Egyesület nevében Kun Csaba, a helyi szervezet elnöke, képviselő és Szádeczki Ferenc, a Kisgazda Polgári Egyesület nevében Kiss Károlyné és ifj. Kiss Károly; a Szentendrei Fidelitas nevében Balla Kamilla elnök és Haidekker Tamás. A Hősi Emlékmű Bizottság nevében Maholányi Pál elnök és Petőné Németh Erika koszorúzott, a Szentendre Gyökerei Baráti Társaság nevében Boda Anikó elnök és Stefanek János; a Kossuth Lajos Nyugdíjas Klub nevében Horváth Jenőné elnök; a Petzelt József Szakgimnázium és Szakközépiskola nevében Énekes Rita igazgató és Némethné Lukács Klára igazgatóhelyettes; a Szentendre Nemzetközi Kapcsolatainak Egyesülete nevében Jolanda Willemse elnök és Csigéné Várnai Judit; a Szentendre Barátai Egyesület nevében Móricz János és kisfia, Márk.

A koszorúzás közben – a katonazenekar aláfestő zenéjére – Kertész József felolvasta a 205 hősi halott nevét, akiknek emlékét őrzi a Turul-szobor melletti új emlékmű.

Az Magyar Honvédség Altiszti Akadémia katonazenekara közreműködésével tartott méltóságteljes megemlékezés a Szózattal zárult.

A programot ez Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság támogatta.