Nagycsütörtök éjszakáján Jézus másként is választhatott volna. Mondhatta volna: „Mennyei Atyám, én prédikáltam, csodákat tettem, ami tőlem telt, azt megpróbáltam, ezeken az embereken már nem lehet segíteni. Fújd fel, te teremtetted őket! Az egész világot össze kell gyúrni, kukába vele, ha ember kell Neked, kezdd újra a teremtést, ez selejtes széria!” Az is lehetett volna egy megoldás, ha erőszakkal manipulál, belenyúl a történelembe, néhány angyallal „rendet tesz” Jeruzsálem környékén.

Egyik lehetőséget sem választotta. Ha „vette volna a kalapot”, és angolosan távozott volna, itt hagyott volna minket a pácban, akkor nem azt mutatta volna, hogy Isten végtelenül szeret bennünket.

Kitartott mellettünk, nem hagyta el az embert, nem kényszerített, nem zsarolt, nem manipulált, nem mondta azt, hogy ez menthetetlen helyzet, megérdemeljük a sorsunkat, hanem hagyta, hogy elfogják, megalázzák, megkínozzák, és még a kereszten is azt imádkozta: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek”. (…)

Mi emberek, hamar bedobjuk a törölközőt, összeveszünk, hátat fordítunk egymásnak, elválunk, lehúzzuk a rolót. Isten nem így tesz, kitart a szeretet útján, egészen a kereszthalálig. Ez példa számunkra is, hogy ne adjuk fel olyan könnyen a küzdelmeinket egymásért.

Néhány alkalommal tudatosan szembe tudtam menni a sötét erővel. Ezek életem legszebb tapasztalatai közé tartoznak, egyet elmesélek.

Egy kollégám, aki nevelő volt a feleségével, iszogatott, sőt az is megtörtént, hogy berúgott. (…) Nagyon bántott a dolog, mert iszákos ember nem nevelheti a gyerekeket. Felesége összepakolt, elment, és látszólag összeomlott minden. A kollégák is kérleltetik, hogy küldjem el, tűrhetetlen, amit művel.

Leültem a kápolnában, és hosszan végiggondoltam: ha én most elbocsátom, akkor ez egy üzenet, egy „prédikáció” a gyerekeknek arról, hogyha a házastársad hibázik, rúgd ki, mert a pap bácsi is ezt tette. Azt a téves üzenetet küldöm ezáltal: az ember olyan, mint egy egyszer használatos zsebkendő, ha összekenődik, el kell dobni. (…)

Elmentem ehhez az emberhez. Azt várta, hogy majd nagyon összeszidom őt, és csodálkozott, hogy nem teszem. Elmondtam neki, nagyon fontos lenne, hogy a gyerekeket meggyőzzük arról, hogy nem szabad feladni, újra kell kezdeni, segíteni kell egymást talpra állni, és én megtennék mindent, hogy kigyógyuljon az alkoholfüggőségből.
Elkeseredve válaszolta, nem hiszi, hogy valaha is meg tudna szabadulni. Azt feleltem, én pedig nem hiszem, hogy Isten lehetetlent kérne tőlünk, hisz így biztat: „Bármit kéretek az Atyától a nevemben, megadja nektek”. Kértem, hogy imádkozzunk együtt. Letérdelt, őszintén meggyónt, én feloldoztam, és elégtételül azt kértem, menjen el egy elvonókúrára. Biztosítottam, hogy én mellé állok, kettőnknek csak sikerül megszabadulni az őt fogságban tartó gonosztól.
Az ötven kilométerre lévő kórházba ment. (…)

Felhívtam a feleségét: „Nem azt kérem, hogy most megbocsáss neki, hanem hogy imádkozz érte!” Valamelyikünk minden nap elvitte neki az Oltáriszentséget. A gyerekek legalább nyolcvan levelet írtak neki, hogy bízunk benne, hogy hazavárjuk és imádkozunk érte.

Több mint tíz éve történt mindez, és a férfi azóta is nálunk dolgozik vezető beosztásban, és azóta egy korty alkoholt nem ivott. Nagyon boldog vagyok, hogy mertünk szembemenni a sötétséggel.

Nem lehet ezt a történetet nagycsütörtökhöz hasonlítani, de az az igazi szeretet, ha kiállunk másokért a „sötétben” is. Jézus is ezt tette, akkor is szeretett minket, amikor zavaros, részeg fejjel, bűnösen magunkba roskadtunk és habzott a szánk a gyűlölettől. Hiszem, hogy a nagypénteki kitartásnak hihetetlenül sok gyümölcse volt a 2000 év alatt.

Ez a mi utunk is, az egyetlen emberhez méltó út: hajoljunk le az elesettekhez, fogadjuk el egymást, ajándékozzuk meg egymást a kiengesztelődésre való készségünkkel. Ennek az útnak az egyik gyümölcse az, hogy gyermekotthonok nyílnak Erdélyben.

Részlet: Ablak a végtelenre – Csaba testvér gondolatai Istenről, vallásról, életről, emberről…

A képen: Perlrott Csaba Vilmos: Krisztus siratása, 1923
litorgáfia, papír, 495