Egry Gábor történész, a Magyar Tudományos Akadémia doktora tartott ünnepi beszédet június 4-én, a Nemzeti Összetartozás napján, Szentendrén. A beszéd teljes szövegét változtatás nélkül közöljük.

„Engedjék meg, hogy Trianontól távol kezdjem, itt a közelben, a Skanzenben. Tavaly avatták fel az erdélyi kiállítást, benne a marosvásárhelyi Corso kávéházzal. Amikor két kollégával meglátogattuk, kíváncsian léptem be a tágas térbe, ahol ugyan sokat megtudhatunk a 20. század első felének kávéházi életéről, de meg sem említik a Corso számomra legizgalmasabb napjának eseményeit.

Talán nem is tudnak róla, hogy 1921. december 14-én este „Bánffy báró és Jeney ügyvéd” mulattak a nagy belső térben, a megye román prefektusának ifjú titkárával, Enea Popovici-csal. Amolyan rendes, úri duhajkodás lehetett ez, nem véletlen, hogy nyoma maradt, maga az állambiztonság, a Sziguranca megyei főnöke készített róla jelentést. A mulatság során ugyanis Popovici előbb kétszer belelőtt a falba, majd a pincérnők szállására ment, akik hálóingben menekültek előle, keresztül a havas udvaron.

Éppen ezért lepődött meg a Sziguranca főnöke azon, hogy a rendőrség csupán közrend megzavarásaként kezelte az eseményket. Meglepetése egészen addig tartott, amíg ki nem derítette, hogy a kávéház tulajdonosa, az Albina Bank volt az, amelyik nem tett feljelentést. Helyette üzletet kötött a titkárát ezek szerint kedvelő prefektussal. A prefektus ugyanis két nappal a lövöldözés előtt kitiltotta Marosvásárhelyről a Corso kedvelt cigányprímását, a nőcsábász hírében tetszelgő Balog Lajost, akinek meghatározó szerepe lehetett az üzlet forgalmában. Ezért az Albina a határozat visszavonását kérte Enea Popovici-ért cserébe.

Ez annál nehezebb lehetett a prefektusnak, mivel Balog kitiltásával ő maga próbált bosszút állni egy át nem mulatott éjszakáért. Történt ugyanis, hogy a prefektus tért be a Corsoba, ahol egy századosi rangú katonatiszt éppen magának húzatta a cigánnyal a magyar nótát. A prefektus kérte Balogot, hogy játsszon neki is, de a tiszt megparancsolta a prímásnak, hogy aznap este csak neki játszhat. A hoppon maradt prefektus pedig – mint az oly gyakran történik – a legvédtelenebb szereplőn próbálta megtorolni ezt.

A sors különös játéka, hogy mire a jelentés Bukarestbe ért, már nem igen volt tétje. A kormány és vele a prefektus decemebr 16-án lemondott, Enea Popovici sem volt többé prefektusi titkár. Bár Bánffy báró és Jeney ügyvéd nyilván mulatott még a Corsoban, nem valószínű, hogy ezt Popvici-csal tették. Balog Laji viszont maradt, hogy néhány évvel később azzal kerüljön a lapokba, a vére öntözte a kávéház padlóját, amikor fejbe vágta a Corso kasszírnője, akivel hetyegett ugyan, de közben más nőkkel is találkozott. Mégis ő járt talán a legjobban, Popovici legfeljebb azt tanulhatta meg, hogy nem jó dolog a kormánytól függeni.

De mi az, ami fellelkesíthet egy történészt ebben a történetben, ahol a legrosszabb sztereotípiák kelnek életre: részegen duhajkodó, fékeveszett urak, az erőszak elől rémülten menekülő nők, piszkos alkuk? Éppen az, hogy ennyire ismerős és mégis meglepő. Hiszen a helyszín és az időpont alapján sem a résztvevők, sem az események kimenetele nem az, amire a legtöbben számítanának. A román prefektus román titkára a magyar urakkal magyarul mulat? Az éppen román tulajdonban lévő vendéglőben cigánynótát húznak és a prefektusnak fügét mutatnak? Persze van, ami változott, a főispán immár prefektus, a tulajdonos ekkor még az Albina Bank (majd hamarosan eladja a kávéházat) a Sziguranca vizsgálódik a magyar királyi államrendőrség helyett, a Bukaresthez intézett jelentést is román nyelven írják. És mégis, változatlanság és változás, ismerős világ és újdonság ugyanannyira érzékelhető ebben a parányi eseményben, miközben nincs eleve elrendelve ki a rossz és ki a jó.

És Trianon – vagyis a 20. század első fele – tele van Enea Popovicihoz hasonló történetekkel. A szilágysomlyói magyar szépségversenyen 1923-ban ittasan megjelenő és magát mindjárt a zsűribe követelő Mihai Bodiu, egyébként a budapesti VI. kerületi állami főgimnázium nyugalmazott tanára. A budapesti Révay Kálmán, a resicai acélművek hivatalnoka, akiből Max Ausnit román acélmágnás keresztapja lesz. Erdei András vasúti mérnök, akit ugyan kitiltottak Romániából, hogy aztán mégis a kolozsvári városháza műszaki osztályán legyen vezető. Két dolgot üzennek ezek a történetek. Az egyik szinte közhely, mégis folyton érdemes emlékeznünk rá: a történelem és a világ rendszerint sokkal bonyolultabb, mint azok az egyszerűsítő sémák, amikben elképzeljük azt. A másik, hogy a megélt történelem annyiféle, ahányan vagyunk. Ha komolyan gondoljuk, hogy a közös történelem az összetartozást fejezi ki, akkor erre kell közös emlékezetet építenünk.

Ez persze nagyon nagy kihívás is, hiszen egyáltalán nem könnyű sem a világ összetettségét, sem az egyéni történeteink sokféleségét közös emlékezetté formálni. (Különösen, ha a történészek mindig találnak egy újabb, ismeretlen sztorit.) Sokkal egyszerűbb itt-ott lenyesegetni belőle, ezt-azt elhallgatni, rosszabb esetben elvárni, hogy mindenki magáévá tegyen egyféle történelmet, s ha kell, akár a saját és családja élettörténetét is ehhez igazítsa. De legalábbis hallgasson róla.

Csakhogy ezek a történetek végül mindig napvilágra kerülnek, helyet kérnek maguknak a történetírásban és a közösségi emlékezetben. Nem csak felesleges küzdeni ellenük, érdemes értéket látni a sokféleségükben. Ahogy a természet sokféleségére rácsodálkozunk, úgy kellene a történeteink változatosságára is ráébrednünk. Bánat, öröm, menekülés, helyben maradás, kitartás és beilleszkedés, ravaszság és nyíltság, megalkuvás és kiállás, mindez, ha valóban összetartozunk mind velünk történt, és magunkra ismerünk benne, így köt össze mindannyiunkat. Nem állítom, hogy ez egyszerű, bátorság kell hozzá, hogy mindezt közösnek, magyarnak fogadjuk el. Az összetartozás bátorsága.”

( Fotó: Fekete István / Szentendre.hu)