Kívés Zoltán, a Szentendrei Szent Erzsébet Karitász Közösség vezetője, az egyházközség diakónusa tevékenységének elismeréséül az idén Pro Urbe Díjat kapott. A díjat államalapító Szent István királyunk ünnepén, 2016. augusztus 20-án, a Városháza dísztermében vette át Verseghi-Nagy Miklós polgármestertől.

Hogyan fogadta a kitüntetés hírét, a Pro Urbe Díjat?

Örömmel és meglepve. Nagyon jó érzéssel, mert a díj azt is jelzi, hogy a karitász szolgálatnak már van jelenléte a városban is. Számomra egyértelmű ugyanis, hogy ez a karitász közösség díja is. Büszke vagyok a közösség tagjaira, akik közül többen, jövőre már 25. éve végzik ezt a szolgálatot nagy szeretettel és önkéntesként a városunk javára, szabadidejüket feláldozva, családi kötelezettségeik mellett.

Önt a legtöbben mint diakónust ismerik városunkban. Mit is takar ez a titulus pontosan?

Az 1960-as évek elején vezették vissza az egyházba a diakonátust, mint szolgálatot. Lényege alapvetően az egyház és a papok segítése az igehirdetés, a liturgikus élet és a karitász szolgálatban. De talán egyszerűbb, ha azt mondom, hogy mit nem csinál a diakónus: nem gyóntat és nem misézik. Ezen kívül viszont sok mindent: temet, esket, keresztel, tehát a munkája eléggé sokrétű. Van diakónus, aki a pappá szentelése előtt tölt így egy évet, és vannak a családos állandó diakónusok, mint én. Dékány András püspök atya szentelt itt Szentendrén, 1999-ben.

2015-től pedig főállású hitoktató…

A hittanórák száma megnövekedett, és mivel aránylag kevés a hitoktató, főállású hitoktató lettem. Heti 22 hittanórám van, több helyi iskolában és a plébánián.

Hogyan indult el élete ebbe az irányba? Mi késztette a váltásra, hiszen eredetileg nem így tervezte az életét?

A ’80-as évek elején nyolc évig metróvezető voltam, s ez idő alatt sok öngyilkossággal találkoztam. Itt szembesültem először nagyon közelről az emberi élet nehézségeivel, tragédiáival. Gondolkodtam, hogy miként segíthetnék az embereknek az ilyen helyzetekben. Nyolc éven keresztül tartott az őrlődés, és utána fordult meg az életem, de előbb a hit, a megtérés, és csak utána a mások szolgálata felé. Közben megnősültem, két felnőtt fiunk van: Gergely, ismertebb nevén NB., zenész, Péter pedig egyetemista a PPKE informatika karán. Nagyszerű fiúk!

Hogyan került a karitász közösséghez?

Előbb jöttek az iskolák, a képzések, majd a diakónusszentelés, és utána a közösség életébe való bekapcsolódás. 2007-ben vettem át a karitász csoport vezetését György atya kérésére, de korábban is tagja voltam, részt vettem az alakuló ülésen is. György atya már rögtön ideérkezésekor,’ 92-ben létrehozta a karitász közösséget, vagy inkább úgy mondanám, hogy intézményes keretet adott neki, mert a közösségben mindig is voltak szentéletű karitász asszonyok, a legismertebbek talán Oltay Mária és Sumi néni voltak. 2007-ben vettük fel Szent Erzsébet nevét, mert fontosnak tartom, hogy legyen olyan példaképünk, akinek élete erőforrás számunkra. Rendszeresen találkozunk, tagjaink közül sokan napi templomba járók, tehát közösségi életünk legfontosabb része a közös imádság, mert minden ennek a gyümölcse. A karitász belső köre egyébként mintegy 30-40 önkéntes tagból, főleg hölgyekből áll. De természetesen a nagyközösség számtalan tagja is részt vesz a szeretetszolgálatban.

Milyen feladatot lát el a karitász?

Fő feladatunknak a rászoruló, nehezebb helyzetben lévő emberekre, családokra való odafigyelést tartjuk. Munkánkat kétfelé lehet bontani: a lelki és a fizikális szolgálatra. Ha valaki első lépésként pénzt kér tőlünk, akkor sokszor kiderül, hogy ott valami másra is szükség van, nemcsak anyagi segítségre. Ezt pedig az evangélium nyújtja, és mi úgy szeretnénk lelki támaszt nyújtani számukra, hogy képessé váljanak hordozni az adott nehéz helyzetet, és hogy ki is tarthassanak ebben az állapotban. A lelki erőforrások sokat számítanak, sokszor többet, mint a pénz és a tűzifa.

Alapvető tevékenységünk az élelem- és gyógyszersegélyezés is, ezen a területen évtizedek óta önzetlenül szolgál Kovács Miklósné Mária. Fontos tevékenységünk még a nehéz helyzetű családok gyermekeinek segítése is, nyári napközivel, éves nyári táborokkal, illetve alkalmi gyermekprogramokkal.

A téli időszakban a tűzifa-segélyezés és a karácsonyi csomagok összeállítása van a középpontban. Nagy jelentőségű a Magyar Máltai Szeretetszolgálat szentendrei csoportjával való jó kapcsolatunk. Rendszeresen szervezünk vásárokat, illetve megemlíteném még a ruhaszolgálatot. A ruhákat vagy más, még jó állapotban lévő felajánlott dolgokat átvesszük, és továbbadjuk vagy a vásárokon adományért kínáljuk. Ez a bevételünk a téli tüzelő egyik fő forrása. Ezen kívül vannak a nem mérhető dolgok: a személyes kapcsolatok ápolása, amikor az önkénteseink felkeresik a családokat, meghallgatják a problémákat, melyekre közösen keresnek megoldást.

Milyen igény mutatkozik városunkban erre a segítségnyújtásra?

Szentendre nagyszerű város, de mint minden városban, itt is sok a nehéz helyzetben lévő család, vagyis azt mondhatom, hogy a város sok feladatot ad karitatív szempontból. Természetesen közösségünk nem felekezeti alapon működik, a város minden rászorulóján szeretnénk segíteni. Örömmel mondhatom, hogy a városvezetéssel nagyon jó a kapcsolatunk, sokat köszönhetünk a támogatásuknak, odafigyelnek ránk, jól együtt tudunk dolgozni.

Mekkora anyagi forrás áll a rendelkezésükre?

Talán mondanom sem kell, hogy mi is állandó pénzhiánnyal küszködünk. Költségvetésünk a Péter-Pál Alapítvány 1%-ából, a plébánia és magánszemélyek adományaiból, városi támogatásból, illetve a karitász-vásárok bevételeiből áll össze.

Vannak példaképei?

Szüleim után három ember élete meghatározó számomra: II. János Pál pápa, Johann Sebastian Bach és Viktor Frankl. Mindkét szakdolgozatomat a pápáról írtam, az ő gondolkodása az emberről, a hitről és főleg a fiataloknak adott útravalóiban nagyon meghatározóak számomra. Sokszor kérek tőle tanácsot…

Amit a nagy zeneszerző, Bach adott a világnak, azt Pilinszky János fogalmazta meg nagyszerűen: „…egyszerre volt szenvedő ember, könyörtelen diagnoszta, aki ismerte a világ baját, és gyógyító orvos”. Szerintem a lelki élet egyik forrása, de legalábbis súlypontja a zene, a zenei harmónia. Eredetileg zenésznek készültem, évekig zongoráztam, és bár elkanyarodtam ettől a világtól, rendszeresen használom a zene erejét, pl. a hitoktatásban. Szakmai munkámban, a lelki segítségnyújtásban pedig Viktor Frankl életműve az iránymutató.

Milyennek találja a szentendrei egyházközösséget?

György atya építette fel ezt a jelentős létszámú és erős közösséget. Erejüket/erőnket a misék, a liturgiák, a közös imádság és a családok ereje adja. Nagyon fontos a jó közösség egy város életében, hiszen így láthatóvá válnak az emberi értékek, pl. a karitász is csak így működhet jól és hozhat gyümölcsöt. A közösségnek van ereje kifelé és befelé is, tehát a világ felé és önmagunk felé is. Szentendre életében meghatározó jelenléte van egyházközségünknek.

Ha újrakezdhetné, változtatna valamin?

Az a tapasztalatom, hogy nagyon nehéz ezt a munkát, ezt a fajta közszolgálatot összeegyeztetni a családi élettel. Sok ilyen hivatás van. Bölcsesség, helyes lelkiismeret és a ’nem’-et mondás tudománya is kell ehhez. Itt többször hibáztam, szóval ebben biztos változtatnék. De nagyon büszke vagyok családom minden tagjára, mert ők is hordozzák az örömeimet és gyengeségeimet is. A Szeretethez mindig a keskeny utak és a szűk kapuk vezetnek…

Kívés Zoltán

1963-ban született, a Móricz Zsigmond Gimnáziumban érettségizett. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Levelező tagozatán végzett. 2013-ban az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán logoterápiai tanácsadó és személyiségfejlesztő szakemberi végzettséget szerzett. Nős, két felnőtt fia van.