A gyönyörű, ősfás kertre néző verandán beszélgettem Farkas Ádám szobrászművésszel, aki a madarak hangos csivitelése mellett osztotta meg velem gondolatait a családi örökségről, művészeti hitvallásáról, a küldetésszerű életútjáról a nemrégiben megkapott Kossuth-díj tükrében. Varázslatos este és tanulságos beszélgetés volt.

A kert
Minden gyerekkori élmény ideköt, és hogy művésszé váltam, abban meghatározó szerepe van a kertnek, ennek az intenzív természeti közegnek az ősfákkal, a patakkal. Az ostrom alatt, bombázáskor születtem 44 őszén, Pesten, de a szüleim már megépítették ezt a házat. A Vallner-malom elhagyott kertje volt, itt folyt a malomárok, amelynek vize négy malmot hajtott, innen a harmadik volt a Deim-malom. Ez a kert számomra a világ közepe. A sikerek közepette is a Paradicsom, ami nem veszett el…

Halmozottan szerencsés helyzetben
Édesanyám Györffy Anna grafikusművész, akinek a napokban zárult életmű-kiállítása a Petőfi Irodalmi Múzeumban, nemsokára könyv is megjelenik az életéről. Ő illusztrálta a Mosó Masa mosodáját, a Pöttyös Panni-sorozatot, amelyek sikerkönyvek a mai napig. Nagyapám Györffy István néprajzkutató volt, a karcagi múzeumot róla nevezték el. Messzebbre nézve az őseim között voltak szűrszabók, illetve fazekasok több száz évre visszamenően. Művészi vénámat elsősorban tőlük örököltem.
Édesapám erdélyi származású, családjának nagy erdőbirtoka volt a Kelemen havasokban. Ők a természetben éltek, anyaggal dolgoztak, s bennem ez is visszaköszön. Apám közgazdász végzettségű volt, de művészettörténetet is tanult. Vonzódott a művészekhez és a művészetekhez, ő adta ki a ma már kuriózumnak számító Ars Hungarica című könyvsorozatot. Gyakori vendég volt nálunk Tamási Áron, Illyés Gyula, Veres Péter, Szabó Lőrinc, a képzőművészek közül Ferenczy Béni, Borsos Miklós, Barcsay Jenő, Czóbel Béla. Szerencsés vagyok, hogy ilyen környezetben nőttem fel.

„Véletlen” pályakezdés
Sokáig csak a madarak, a fák érdekeltek. Egyszer kezembe került egy marék agyag, játszadoztam vele, s ahogy gyúrogattam, egy fej lett belőle. Mutattam a szüleimnek, akik rögtön utánanéztek, hol képezhetném magam, és beírattak egy művészeti középiskolába. A felvételire a közelben lakó Balogh Laci készített fel, ő akkoriban végezte el a képzőművészeti főiskolát. Ő ismertette meg velem a barcsays világlátást, a geometrikus, tömör fogalmazást. Laci kitűnő pedagógus volt, kár, hogy nem lett tanár.
A gimnáziumban, a kerámia szakon, éppen egy térbeli kompozíción dolgoztam, amikor meglátta ezt Somogyi József. Ő volt az iskolában az „Isten”: Kossuth-díjas volt, a brüsszeli világkiállítás aranyérmese. Mindenki csodálkozására megszólított, és vagy félórát beszélt a szobrászatról, a térbeliségről, a mozgásról és a statikáról. Ennek hatására kezdtem el gondolkodni a szobrászatról. Másoktól is jó visszajelzést kaptam, a főiskolára pedig rögtön felvettek, nappali tagozatra. Ettől kezdve már egyenes úton haladtam előre, mint egy kilőtt rakéta.
A főiskolán Mikus Sándor volt a tanárom, aki jó szobrász volt, de kicsit frusztrált. Az ő alkotása volt a hatalmas Sztálin-szobor, és a siker, a kudarc kibillentette az egyensúlyból. Kicsit magamra maradtam. Elismerte ugyan a munkáimat, de nem nagyon értette. Barcsay Jenőt viszont szerencsémre érdekelte, az ő munkássága, művészetről vallott felfogása jó iránytű volt a számomra. Külföldi szakirodalmat olvastam, mert Magyarországon nem lehetett tanulmányozni a kortárs művészetet. Ekkor határoztam el, hogy külföldre megyek.

Egy év Párizsban
Akkoriban nem lehetett útlevelet kapni, ezért Illyés Gyula segítségét kértem, aki a Magyar-Francia Baráti Társaság elnöke volt. Így kaphattam meg a 360 napra szóló útlevelemet. Párizsban szabadhallgató voltam az Ecole de Beaux-Arts-on, és egy nagy szobrász, Emile Gilioli segédjeként dolgoztam a megélhetésemért. Párizs fontos mérföldkő volt az életemben, mert jobban megismerhettem a 20. századi művészetet, másrészt megmártóztam a francia kultúrában. Rájöttem, hogy a franciás könnyedség és lazaság mögött valójában nagy tudás és elmélyültség van. Megtanultam, hogy intenzív energiabefektetés és rengeteg gyakorlás kell az eredményhez. A franciák nehezen fogadják be maguk közé az idegeneket, de engem befogadtak. Becsültek azért, hogy haza akarok jönni. Számomra a kint tartózkodás arra volt jó, hogy megerősítse az ide tartozásomat. Visszavárt a kert, a város, az élő vagy már elhunyt szüleim, nagyszüleim. Az ő gondolkodásuk, befejezetlen életművük is a hazatérésre sarkalt.

Visszaköszönő gének
Hamar kiderült, hogy a formák, az anyagok érdekelnek, a színek másodlagosak voltak. Fiatal korom óta rajzoltam ugyan, de a kép, a síkban való gondolkodás nem elégített ki. Élveztem az anyaggal való fizikai érintkezést. A gimnáziumban a tanárom nem hitte el, hogy első ízben ülök a korongozóasztalnál, annyira bennem volt az alapmozdulat, amely a negyedik generáció után is előjött. Művészetpedagógusként nagyon érdekel a művészet átadhatósága, mi az, ami öröklődik, és mi az, ami megtanítható. Az én esetem bizonyíték arra, hogy a tudás, a mozdulat generációkon keresztül átöröklődhet. Az apai és az anyai gének összekapcsolódása, a művészetek, az alkotó mentalitás áthagyományozódása nyilvánvalóvá tette, hogy egy ilyen szellemi és valóságos térben felnövő gyereknek művésznek kell lennie.

Állandó döntéshelyzetben
Egy kő faragásánál nem nagyon lehet tévedni, alaposan át kell gondolni, mit akarunk. A pályám elején előfordult, hogy improvizáltam, és sikerült is. Másodszor egy fehérmárvánnyal próbálkoztam, ami egyre kisebb és kisebb lett, végül elpazaroltam a követ. Azóta faragás előtt vázlatszinten megtervezem, hogy mit akarok. Amikor faragok, hagyom, hogy beleszóljon a kő. Nagyon fontos a kő akaratát megérteni, és hagyni, hogy valamennyire irányítson. Nem szabad megerőszakolni a követ, mert akkor a végeredmény unalmas, sőt szánalmas lesz. A művész folyamatosan döntési helyzetbe kényszerül. A jó művész döntései nem feltétlenül tudatosak, de ezek teszik élővé az alkotást. Ha nagyon tudatos, akkor kiagyalttá válik, elveszíti életszerűségét. Az alkotásnak nem szabad szájbarágósnak lennie, kell hagyni egy kis bizonytalanságot, sejtelmességet, ami a nézőt továbbgondolásra készteti.

Tanítva tanulni
46 éves koromig egyáltalán nem tanítottam, nem éreztem rá indíttatást. A rendszerváltoztatás után a diákok fellázadtak a főiskolán, és a minisztériumba beadtak egy listát, hogy kiket szeretnének tanároknak, és kik menjenek nyugdíjba. A megjelölt, és később felkért tanárok közül voltam én is. Elvállaltam, mert szerettem volna azt átadni, amit én nem kaptam meg a főiskolán, de húsz év munka tapasztalatával megszereztem. Egy év után kiderült, hogy működik a dolog. Sokat profitáltam a tanításból, mert végig kellett gondolnom és meg kellett fogalmaznom dolgokat, amit egyébként nem tettem volna meg. Elméleti és verbális vonalon megerősödtem.

Közéleti szerepek
Apámban nagy volt közéleti elkötelezettség, a Nemzeti Parasztpárt alapítója volt, államminiszter a II. Nagy Imre-kormányban. Úgy érzem, az én utamhoz is hozzátartozik, hogy tanítsak, hogy szakmai közösségek létrejötténél bábáskodjak, segítsek másokat. Alapítója voltam a Képző és Iparművészek Szövetsége Pest megyei szervezetének. Mi hoztuk létre a Szentendrei Grafikai Műhelyt a 60-70-es években, akkoriban nagy ellenszéllel kellett megküzdenünk. Később megalapítottuk a Műhely Galériát. A Szentendre Művészetéért Alapítvány vezetését Deim Páltól vettem át, örülök, hogy a MűvészetMalom most szakmai irányítás alatt van. Életem egyetlen mélypontja talán az volt, hogy elvállaltam a Magyar Képzőművészeti Egyetem rektorságát. Ez akkora feladat volt, hogy minden mást háttérbe szorított. Ha egy ciklusnál tovább csinálom, belebetegszem.

Szerelem, család
’67-ben, egy délután ültem az főiskola aulájában, és a barátommal arról beszélgettünk, hogy melyik kocsmába menjünk. Ekkor bejött az ajtón Rákosy Anikó, világos színű esőkabátban, fehér kendővel a fején. Megigézetten néztem, ahogy ment fel az emeletre. Nem mentem el a kocsmába, három órát vártam, hogy végre lejöjjön az esti előkészítőről. A barátnőjével ment ki az épületből, aki szerencsére másfelé ment, és Anikó ott maradt egyedül. Udvariasan megszólítottam, hazakísértem. Így kezdődött. Három évvel később összeházasodtunk, a mai napig tart a házasságunk, egymásnak vagyunk rendelve. Anikó kitűnő művész. Rejtőzködő, nem szereti mutatni a műveit, de művészetének minősége vetekszik az enyémmel. Két lányunk és négy unokánk van, szoros a kapcsolatunk egymással. Boldoggá tesz a tudat, hogy ők élvezik majd a kert szépségét, hogy ők szüretelik le a gyümölcsfákat, amelyeket én ültettem.

Kossuth-díj
Gyönyörű volt az ünnepség, a fogadás, megtisztelő a régi és az új Kossuth-díjasok találkozása. Sok gratulációt kaptam, e-mailben, sms-ben. Érezni lehetett, hogy ez nem csak az állam, a hatalom díja, és hogy az értékítélet a művésztársadalomnak szól. Másnap már dolgoztam, mert nincs időm arra, hogy elégedetten nézegessem magamat a tükörben. A díj megerősít, mert hatalmas visszajelzés volt, de nem változott meg semmi.

Összegzés
Idilli volt az egész életem. A problémák és a fájdalmak persze hozzá tartoznak, mert nélkülük észre sem vennénk, hogy élünk! Voltak és vannak kudarcok is, de ez arra való, hogy megmérgesedjek, ilyenkor mindig türelmesen kielemzem, hogy hol hibáztam el. A nehézségek ellenére szerintem szép és csodálatos ez a világ. Nemzetközi sikereket értem el. Háromszor voltam Japánban, húsz országban találhatóak meg alkotásaim, komoly lehetőségeket kaptam már egész fiatalon. Kialakultak a külföldi kapcsolataim is, amelyek a mai napig működnek.
Fantasztikus szerencsém, hogy bárkivel összehoz a sors, elkezd érdekelni a személye. Hamar megtalálom mindenkiben a jót, ez érdekel, emiatt mindenki a jó oldalát mutatja felém. Ritka, hogy valakivel összeveszek. Igyekszem nem elszívni más elől a levegőt. Adni szeretek, mert nekem sok van, és – úgy hiszem – azért kaptam, hogy osszam szét.
Soha nem voltam párttag, a családban senki sem, úgy értük el a sikereket. Nem voltam rászorulva, hogy Lenin-szobrot készítsek, mert műveimet külföldön is el tudtam adni.
Boldog vagyok, amikor este lefekszem, vagy amikor hajnalban felébredek. Mindennap hálát adok, hogy itt élhetek, ennél nagyobb ajándékot el sem tudok képzelni. El vagyok kényeztetve, úgy érzem, Isten a tenyerén hordoz. Az életemben nem bántam meg semmit, és már sok mindent tisztán látok, tudom, mi miért történt. Az életem talán valamiféle küldetés. Nem egyéni zseninek látom magam, hanem egy embernek, aki végigmegy a kijelölt úton.