Legutóbb a Bükkös-patakon áradások alkalmával érkező és lerakódó hordalékról volt szó. A kavicsot, homokot lehordja a patak, a gallyat, fát, sövény-nyesedéket, ajtót, PET-palackot – vagyis az uszadékot – leúsztatja a patak… Most az uszadékról lesz szó, melyhez egy átlagos patakparti lakosnak több közvetlen köze van, mint a hordalék-kérdéshez.

Mi a gond az uszadékkal? Csak annyi, hogy ami nem természetes eredetű, és fennakad kövön vagy fán, az ronda és láthatóan nem odavaló. Vannak, akik inkább a követ veszik ki a patakból, hogy ne akadjon fel rajta a szemét, de láttam-hallottam olyat is, hogy azért kotortak patakot, hogy ne álljon ki semmi a mederből, amin fennakadhat a szemét.
Érdemes lenne a patak fogalmát is röviden körbejárni. A patakok alapvetően nem mindenhol egyforma, szabályos keresztmetszetű és meder-érdességű(!) víz-, uszadék-, hordalék-levezetőképességű műtárgyak, hanem annál értékesebb elemei a tájnak. Ezek a patakok, a Bükkös is, a táji adottságoktól függően kanyarogtak, aztán egy kanálist csináltak belőlük a „fejlődés” jegyében. Sajnos ez a csatorna-kép és szemlélet rögzült az emberekben, sok más sematikus tévhittel együtt, amiből az uszadékkal kapcsolatban is van egy pár.
A természetes eredetű uszadékkal alapvetően nincs gond, mert a gallyat, ágat lerakja a patak, aztán elbomlik. A gond ott van, ha szűk keresztmetszetű szelvényben, hídlábon, fákon akad fenn az uszadék, mely mint egy rács, egyre jobban megfogja az áradással érkező legkisebb uszadékot is. És valóban: hamar egy dugó keletkezik, ami miatt a víz kiléphet a mederből. Pár száz kilométernyi patak bejárása után az összegződött bennem, hogy ez a veszély elsősorban a nagyobb esésű, szűk, meredek falú völgyszakaszokon, egymással szemben öt méternél közelebb álló fák esetében áll fenn, vagy kis nyílású hidaknál. Szűk szelvény van a Bükkös városi (nem belvárosi) szakaszán, és van egy szűk nyílású híd, amelyen magam is láttam áradáskor uszadékdugót (torlaszt) kialakulni.
Az uszadék egy része az erdős részeken kerül a mederbe és sodródik le, ugyanis a fás patakszakaszok nem engedik lejjebb jutni az uszadékot, visszatartják azt! Kevés is a természetes (erdei) uszadék, ellenben szép számmal marad patakot keresztező elektromos villanypászták „takarítása” után faanyag a mederben. De a lakosok kerti zöldhulladéka is gyakran a patak nagyvízi medrében végzi, amit a megnövekedő mennyiségű víz elragad.
A magyarázatok egyike az, hogy ő „csak tölti a patakoldalt”, meg „komposztál”. Aki komposztált életében, tudja, hogy magától a „komposztból” sem lesz komposzt, csak egy rothadó növénykupac, mert aprítani, keverni kell, megfelelő hőmérsékletet és nedvességtartalmat kell biztosítani, ami némi odafigyelést és időráfordítást igényel. Ezek egyike sem adott, ha csak lehányjuk a sövény maradékát a patakba, völgybe, erdőbe.
A „patakoldal töltése”-válasz abszurd. Mitől „töltené” a földből, kőből álló partot a keszekusza, kiszáradó, idővel lebomló gally, fűnyesedék. Semmitől, csak a szabályos rézsűbe vetett hitet adja vissza, amíg a növénykupac egyben van, viszont potenciális veszélyt jelent, ráadásul kirothasztja az alatta lévő természetes vegetációt, mely helyébe tápanyag-igényes gyomok nőnek. Ez pedig természetvédelmi szempontból nem megfelelő.

A komposztálás nem megtanulhatatlan, de aki nem akar vele vesződni, a VSZ Zrt. a hulladékudvarban átveheti az alapanyagot. Szintén megoldást jelent, ha a levágott törzs, ág fel van aprítva egy méter alatti hosszra, és a nagyvízi szelvényen kívülre van helyezve, mert így már nem jelent veszélyt.
Figyeljünk oda a Bükkös-patakra, hogy ne okozzunk gondot a lejjebb lakóknak, a fenntartónak, a természetnek.

Dukay Igor
természetvédelmi szakértő