Nagyon szeretjük a Hairt, ezt a tündökletes „hajoperát”. Vagy inkább Milos Forman filmjét? Dallamai, táncai, szövegfordulatai két generáció világhoz való viszonyát alakították. A darab beharangozó ismertetője alapján más változatban, új fordításban, az eredeti off-Brodway musicalt mutatták be a Teátrum évadnyitó előadásán.
Az 1967-es előadáshoz nem készült veretes szövegkönyv, a korabeli aktuálpolitikai részletektől a szerelmi érzés újrafogalmazásáig mindenre találhatunk benne példát, és ezeket a korántsem szervesülő részleteket fogták össze a remek dalok. Egyenes vonalvezetésű történetté csak 1969-ben, a filmen fűzték össze ezt az alapanyagot. Ilyen keretnek, alapanyagnak tekintette Mohácsi János is a szövegeket, hozzá is toldja a magáéit is. (De ki ismeri fel manapság Joseph Heller regényének, a 22-es csapdájának a kulcsszövegeit!) A kicsit nehézkes improvizációs kezdés után azonban elszabadult az őrület: kép, hang és tánc, minden a helyén volt. Üdítő volt látni és hallani a biztos tánc-és énektudású fiatal színészeket. Közülük is kitűnt Mátyássy Bence, aki Claude Bukowskyként (küllemében is hajaz a filmbélire) egyforma színvonalon énekelte végig a darabot. A minimális díszletben – egy óriási, csíkokra szabdalt amerikai csillagos-sávos lobogó – a legegyszerűbb tárgyak szolgáltak zeneeszközül. A fémhordókon elfértek tiltott önkényuralmi jelképek (a polgárpukkasztás jegyében), és pompásan kivitelezhető rajtuk a táncolás is. Óriási feladat lehetett elkerülni, hogy a koreográfia idézze a film emblematikus táncjeleneteit, kedves ötlet a Bob Fosse előtti tisztelgés: a Kabaré erőteljesen erotikus székes táncának az elemeit felhasználva egy sörösládával értek el ellentétes hatásokat. Szóval egy jókedvű, sodró, harsány kavalkáddá alakult az egész színpad, ahol pompás karakterek tűntek fel. A legemlékezetesebb jelenet számomra a társulat tagjainak atavisztikus dobszólója. Mindenki mást, a maga ritmusát, másfajta zaját, bántó zörejét adta ki, mégis kellemes harmóniába olvadtak össze.
És ez a lényeg! Minden társadalomban kétféle folyamat zajlik. A szocializáció intézményrendszerét mindenki ismeri és megtapasztalja: a család, az iskola, a munkahelyek mind-mind alakítanak és formálnak. De sokkal kevésbé hangsúlyos a juventizáció folyamata, amelyben a felnövekvő generációk alakítják a maguk képére a világot. Ennek a fontosságát hangsúlyozza a rendezés is. Érdekes, hogy egy közel ötvenéves darab mutatja be a maiaknak a tagadás és lázadás ízét-zamatát. Az ifjúság lázad, muszáj neki. Egyébként, miért is?
ŐZI
