A Magyar-Izraeli Baráti Társaság Egyesület és a Szentendrei Zsidó Hitközség megemlékezésén a szentendrei, leányfalui, tahitótfalusi, visegrádi, pócsmegyeri, szigetmonostori áldozatokra emlékeztünk neveik felolvasásával, akiket a szentendrei gettóból vittek Auschwitzba 1944. június 30-án. Radvánszki Péter rabbi 2025. június elsején, a Szántó Zsidó Emlék- és Imaházban elhangzott beszédét az alábbiakban teljes terjedelmében, változtatások nélkül közöljük.
Sokszor félünk a közösségi léttől, és elfordulunk egymástól. Inkább éljük kis, zárt életünket, ahelyett, hogy egymásra támaszkodnánk. Ez részben az előző század traumáinak köszönhető. Hiszen a 20. század diktatúráinak célja az volt, hogy elforduljanak egymástól az emberek.
Hogy meggyűlöljék egymást.
A Divide et impera jelszava szerint működtek: Oszd meg a nemzetet és uralkodj. Az elnyomó rendszerek célja a nemzet megosztása, aminek legfontosabb eszköze: a gyűlöletkeltés. Az antiszemitizmus mesterséges felszítása már az első világháború idején elkezdődött. A gyűlöletbeszéd nyomán a Holokauszt előhangja már 1920-ban, nem csak szavakban indult útjára. Ekkor jelentette ki az állam, hogy a zsidóság nem vallás, hanem nemzetiség, az izraelita vallásúak minden tiltakozása ellenére.
A zsidók öndefiníciójának teljes félresöprésével tudták bevezetni a numerus clausust.
A háború előtt, a 20-as, 30-as években sokan tudtak még barátságban, közösségben létezni, hittek a jövőben. Amikor 1938-ban visszacsatolták a Felvidéket, majdnem mindenki, még a zsidók is örültek ennek. Kassai nagymamámék kis zászlókkal várták a fehér lovon bevonuló kormányzót. Azonban nagymamám hamar szembesült gyerekként az új realitásokkal, így például azzal, hogy koedukált iskoláját azonnal lányiskolává alakították át. Ez őt elszomorította, mert leginkább fiúkkal barátkozott. Amikor az utcán és a játszótéren találkozott tőle elszakított barátaival, akkor a tanítónő megszégyenítette, mondván: „egy kislány ne barátkozzon fiúkkal”. És ez csak a kezdet volt, ugyanis hamar bevezették a zsidótörvényeket.
Feloszlatták a zsidó egyesületeket, egzisztenciálisan ellehetetlenítették a zsidó állampolgárokat. Mindeközben a sajtóban folyamatosan ment az uszítás, így a nem zsidó lakosság jó része a propaganda hatása alá került, alig tiltakozott. Elfordították egymástól az embereket, még jóval a németek érkezése előtt.
Szentendrén is voltak szép példák az együttélésre.
Ilyen volt például a Soá előtti zsidó elemi iskola, ahova nem csak zsidó gyerekek jártak: volt katolikus, református, görög-keleti gyerek is. A tanítónak – Tolnai tanító úrnak – nagyon jó híre volt, ezért szívesen adták ebbe az iskolába a nem zsidó gyerekeket is.
A végső megoldás – amiről 1942 januárjában, egy kis villában, a berlini Wannseeben döntöttek a nácik – milliók és millók, zsidók, cigányok, homoszexuálisok életét pusztította el. A náci megszállást követően Magyarországon gyorsan végre is hajtották a vidéki zsidók deportálását, többek között a szentendrei és környékbeli zsidók táborokba szállítását. Így ért véget egy kis közösség élete.
A heroikus kutatómunka során, melyet az utóbbi években végeztek, kiderült, hogy 1944-ig a szentendrei zsidók közt a számos kereskedő mellett volt több kisiparos, szőlőbirtokos éppúgy, mint egyszerű földműves, virilis képviselő és szegényházi ápolt, HÉV-állomásfőnök, kalauz, könyvkötő, orvos, fényképész, tanító, bába, telekkönyvvezető, fuvaros, ügyvéd, hentes és mészáros, magán- és közhivatalnok, napszámos, pék, varrónő, raktáros, papírgyári munkás, hivatásos katona, kötszerész, rézműves, asztalos, borbély, mérnök.
Ők mind együtt éltek szomszédaikkal, együtt lélegeztek, és léteztek Szentendrén és környékén.
A visszaemlékezésekben és a korabeli dokumentumokban olvashatunk a megaláztatásokról, a gettóba zárásról, a vagyonuk elkobzásáról. Arról, hogy az elrejtett bundát és ékszereket a csendőrök hogyan próbálják felkutatni. Arról, hogy hogyan kobozták el a lakásokat, és a deportáltaktól kiüresített ingatlanok rekvirálásáért mekkora harc folyt.
Mennyi ember, mennyi szem, mennyi arc, mennyi lélek veszett oda. Vége lett egy korszaknak, és egy új korszak kezdődött. Az új korszak, amelyben milliónyi zsidó lélek már csak az égben volt, de nem testben, itt a földön.
Három okból is fontos emlékeznünk évről-évre a Holokauszt áldozataira.
Egyrészt azért, hogy ne felejtsük el őket soha.
Másrészt azért, hogy soha ne történhessen meg még egyszer.
Harmadrészt pedig, amiről ritkábban van szó: emlékeztessük magunk arra, hogy volt egy békés korszak és együttélés a háború előtt, aminek ténye ma is kötelez minket. Az örökségünk az, hogy újra egymás felé forduljunk, és közösségben létezzünk, ahogy azt tették a háború előtti Kassán vagy Szentendrén. Így tudunk egymásra támaszkodni, így tudunk létezni biztonságban, származástól függetlenül.
Eszünkbe juthat az a hagyományos rabbinikus szöveg, amely azt kérdezi, miért származik az emberiség egyetlen emberpártól, Ádámtól és Évától. A válasz pedig: azért, hogy senki se mondhassa, hogy én jobb családból születtem, mint te. Hogy én jobb vagyok nálad. Mindenki egyenlőnek született, és a Holokauszt, a deportálás emléknapján erre különösen emlékeznünk kell. Ezt az egyenlőséget akkor látjuk meg igazán, ha a másik ember szemébe nézünk. Ha meglátjuk arcában az ő örömeit vagy fájdalmát. Levinas, egy zsidó filozófus szerint, a másik ember arca hív fel minket, hogy felelősséget vállaljunk egymásért. Levinas az arcról beszél, bárkinek az arcáról. Lényegében arról beszél, hogy újra egymás felé kell fordulnunk, és felelősséget kell vállalnunk egymásért.
Ki tudja, mikor próbálnak újra szembe fordítani minket egymással. Választási kampány idején ezt különösen fontos észben tartanunk.
Emlékezzünk a megöltekre, emlékezzünk a gyászimával!
