Pro Urbe Szentendre 2015: Dr. S. Nagy János kutatóvegyész, műgyűjtő

A városunkban élő dr. S. Nagy János vegyészkutató hazai és nemzetközi tudományos tevékenysége kevésbé ismert, sokkal inkább műgyűjtőként ismerjük, hiszen egyedülálló, a szentendrei művésztelepet alapító festők alkotásaiból álló gyűjteményét már több alkalommal is bemutatta.

• Ön országos viszonylatban is ismert műgyűjtő, hiszen három kiadványban is szerepel a neve, amelyek a magyarországi műgyűjtőkről szólnak…
A gyűjtést mintegy 35 éve kezdtem. Szentendrei születésű vagyok, ezért érzelmi okokból is logikusnak tűnt, hogy azoknak a művészeknek alkotásait gyűjtsem, akik 1926-ban a Szentendrei Régi Művésztelepet alapították, és amely telep később – azt lehet mondani – hazánk legjelentősebb művésztelepévé fejlődött, miután Nagybányát elcsatolták Trianon után. A nyolc alapító tagon kívül a művésztelepre látogató, ott rövidebb-hosszabb időt eltöltő festőktől is vannak művek a gyűjteményben. Sokan megkérdezik, hogy miért lettem műgyűjtő, de ez olyan, mintha azt kérdeznénk valakitől, hogy miért lett szerelmes. Ez csak úgy, egyik pillanatról a másikra jön, de bizonyos vagyok abban, hogy ez a szenvedély főképpen genetikai eredetű. A családom az itt élő művészek nagy részét jól ismerte, anyai nagyapámnak pedig – aki évszázadokra visszamenőleg szentendrei eredetű – szintén volt hajlama a gyűjtésre. Ő, mint élvonalbeli kisiparos, ismert személyiség volt, sokat dolgozott a városnak a háború előtt és után is.

• Tíz évig volt a Szentendre Művészetéért Alapítvány kuratóriumának a tagja, ezalatt négy kiállítást rendezett a MűvészetMalomban.
2000-ben Onódi Béla centenáriumi emlékkiállítását, 2004-ben pedig Deli Antal műveit egy retrospektív kiállítás keretében mutattuk be. 2006-ban portrékat, csendéleteket és életképeket állítottunk ki „A festő műhelyében” címmel a művésztelep alapításától a napjainkig, itt élő művészek alkotásaiból. A negyedik, vagyis a Jeges Ernő és Rozgonyi László emlékkiállítás érdekessége az volt, hogy sikerült bemutatni Jegesnek a – háború óta először – „Bakócz Tamás bevonulása Rómába” című nagyméretű (3×6 méter) képét, amely az Esztergomi Keresztény Múzeum tulajdona, és amelyet a művész Rómában, egyik ösztöndíjas útja alkalmával festett.

• Milyen volt a visszhangja ezeknek a kiállításoknak?
Ezek a kiállítások nagy publicitást kaptak. A helyi és az országos sajtóban írások jelentek meg és tévéinterjúk is készültek. A műbarátok köréből – a vendégkönyvi beírások és személyes beszélgetések során – rendkívül pozitív visszajelzéseket kaptam. „Végre egy olyan kiállítás, amit nézni lehet” – mondták, írták sokan.

• Elősegítették a kiállítások a művészek jobb elismertségét?
Igen. Életcélul tűztem ki, hogy népszerűsítsem, illetve minél szélesebb körben megismertessem ezeket a művészeket és műveiket a nagyközönséggel és a műbarátokkal. Elsősorban azért, mert a hivatalos szakma nem beszélt róluk. Agyonhallgatták őket, és inkább a később betelepült „modern, posztmodern, avantgard” festőket reklámozták, akiknek festői kvalitása – véleményem szerint – alulmarad az alapítók tudásától. Ők nem absztrakt képeket, hanem nagybányai és barbizoni mintára akartak festeni, a saját nyelvükön, a saját kifejezésmódjaikkal. A kiállításokkal, a hozzákapcsolódó cikkek, kritikák révén sikerült ugyan felhívni rájuk a figyelmet, de a szakma továbbra sem preferálja őket, sőt, az elismertségük talán ma még rosszabb, mint a szocializmusban volt. Örömömre szolgál viszont, hogy az új Ferenczy Múzeumban berendeztek egy helyiséget az alapító nyolcak műveiből.
Életem során sokat jártam és éltem külföldön, kutatóvegyészként dolgoztam az Egyesült Államokban. Természetesen nagyon érdekeltek az ottani múzeumi anyagok is, és mindenhol azt tapasztaltam, hogy nemcsak a modern művek dominálnak. A művészeti alkotások minősége számít, nem pedig a politikai vagy a személyes indíttatású vélemények.

• A MűvészetMalomban 2013-ban a Ferenczy Múzeum által rendezett „Emlék-képek Szentendréről” című kiállítás híre Németországba is eljutott…
Most októberben Ulmban nyílik egy kiállítás gyűjteményem válogatott darabjaiból, amelynek előzménye, hogy az ulmi múzeum egyik főmunkatársa látta az Emlék-képek című kiállítást. Akkor felajánlotta, hogy szívesen kiállítanák az anyagot fél éves időtartamra a Donauschwabisches Zentral Museumban, amelyre örömmel mondtam igent.

• Aki egy kicsit is ismeri Önt, tudja, hogy vesszőparipája Szentendre, s talán legkedveltebb témája, hogy milyen volt régen a városunk.
Szentendre rendkívül szép, egyszerű, ódon, középkori jelleggel bíró „meseváros” volt. Van egy festményem Perrey Perron Fedortól, aki 1939-ben festette meg a várost a Duna felől. A hegyekkel körülvett, középkori hangulatot árasztó házak látványa lenyűgöző. Mindez gyerek- és fiatalkoromban még látható volt, amikor hajóval érkezve a Dunán, a Postás strand utáni kanyarban felbukkant a város. Sajnálatomra az elmúlt 30-40 évben a történelmi Belvárosban, a Szamárhegyen sok régi házat lebontottak, és helyettük oda nem illő épületeket emeltek. Bánáti Sverák József a „Révész utca télen” című festményén még jól láthatóak a Szamárhegy régi, kicsi házai. Meggyőződésem, hogy ha a mindenkori városvezetés nem engedi lebontani a régi, városképbe illő házakat, hanem megóvja, vagy eredeti állapotukban helyreállítja, akkor Szentendre ma a világörökség része lehetne. Burgenlandban, a Fertő tó másik oldalán lévő Ruszt városában az egész történelmi belvárost megőrizték eredeti állapotában. Az új épületek a városon kívülre kerültek, a belváros házait pedig építészetileg eredeti állapot szerint, négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre állították helyre, az épületek eredeti színeit is megtartva. Az eredmény: Ruszt ma a világörökség része.