A FERENCZY MÚZEUM BEMUTATJA
SZENVEDÉLY ÉS RÁCIÓ
PERLROTT CSABA VILMOS (1880-1950) ÉLETMŰ-KIÁLLÍTÁS
MŰVÉSZETMALOM, SZENTENDRE, 2015. JÚNIUS 5. – SZEPTEMBER 6.
2015 júniusától Perlrott Csaba Vilmos életművét mutatja be a Ferenczy Múzeum. A kettős évforduló (a művész születésének 135., halálának hatvanadik évfordulóját ünnepeljük ez évben) különösen indokolttá teszi a megemlékezést. A tavaly kiemelkedően sikeres „Czóbel, egy francia magyar” című kiállítás egy tervezett sorozat első állomása volt, amelyet idén nyáron a Perlrott tárlat követ. A hosszú távú kiállítási program kialakításakor a múzeum kiemelkedően fontosnak tartja, hogy a 20. század legkiválóbb magyar művészei közül olyanok életművét mutassa be nagyszabású tárlatokon, akiknek alkotó évei, vagy azok egy része Szentendréhez köthető.
A Ferenczy Múzeum kiemelkedően gazdag gyűjteménye mellett számos országos és vidéki múzeum anyaga, illetve a magángyűjtőktől kölcsönzött műtárgy-együttes bemutatása revelációként hathat egy olyan művész vonatkozásában, aki Nagybányától – Párizsig, Kecskeméttől – Szentendréig a 20. századi művészet nemzetközi élvonalában jelent meg. Mesterei és példaképei között Matisse, Picasso, Koszta József, vagy Ferenczy Károly neveit említhetjük.
Perlrott Csaba Vilmos a 20. századi magyar festészet egyik legjelentősebb művésze. Életművének jelentős része a magyar múzeumokban található, de számos művét hazai és külföldi magángyűjtőktől sikerült beszerezni. A kiállításban Összesen 180 műtárgy szerepel, melyek 14 országos és vidéki múzeumtól, 14 magángyűjtőtől és galériától, érkeztek a szentendrei MűvészetMalomba. Legmagasabb egyéni biztosítási érték: 90 millió Ft.
A festő életének utolsó két évtizede szorosan kötődik Szentendréhez. Jelentős kiállítása utoljára 1952-ben volt. Teljességre törekvő monográfia nem jelent meg róla. Perlrott Csaba Vilmos életművéről ez az első ilyen méretű és jelentőségű tárlat, melyhez tanulmányokkal és a bemutatott művek leírásával katalógus is készült. A kutatás nagy adósságot törleszt mind a kiállítás megrendezésével, mind a katalógus megjelentetésével.
„Sem rajongó magyarázói, sem megbűvölt követői nem akadtak, s ma mégis ábrázoló modern festészetünk egyik úttörője” – írta Perlrott Csaba Vilmosról 1947-ben Kassák Lajos.[1]
A kiállítás kurátorai: Dr. Basics Beatrix, Dr. Boros Judit, Jurecskó László, Sümegi György
www.femuz.hu www.facebook.com/muveszetmalom
Perlrott Csaba Vilmos
1903-ban, Koszta József mellett kezdte művészi pályáját, majd a frissen létesített Nagybányai Szabad Festőiskola növendéke lett, Iványi Grünwald Béla és Ferenczy Károly tanítványa. 1906 végén Párizsba utazott, ettől kezdve nyaranta Nagybányán tartózkodott, a téli hónapokban a francia főváros művészeti iskoláit látogatta. 1907-ben bejutott az avantgárd művészet egyik központjaként működő Stein szalonba, és kapcsolatba került a fauvizmus és a kubizmus alapítóival, Henri Matisse-szal és Pablo Picasso-val. 1908-tól a Matisse Akadémián tanult, a mester egyik kedvenc tanítványa lett.
Nyaranta a legújabb festői irányzatok szellemében dolgozott Nagybányán is, ezzel maga, és a vele azonos nézeteket valló „neós” fiatalok ellen hangolva a művésztelep alapítóit. 1910-ben az Iványi Grünwald Béla által alapított Kecskeméti Művésztelepre költözött. 1911-ben hosszabb tanulmányútra ment Spanyolországba, ahol nagy hatást gyakorolt rá El Greco festészete. Sajátos módon, e mester művein keresztül értette meg igazán és építette be saját festői eszköztárába Cézanne térfelfogását.
A Kecskeméten töltött évtizedét (1910-1919), bár nem élt folyamatosan ott, önálló periódusnak, különálló korszaknak is tekinthetjük a munkásságában. Az 1909-ben alapított Művésztelepen a vezető mester, Iványi-Grünwald Béla tanítványaként és bizalmasaként gyakran helyettesítette a távol lévő Iványit, és a tanításba is bekapcsolódott. Az ott született művei a városkép jellemző együtteseit (templomok, új épület, a Műkert központi részlete, cigányváros stb.) örökítik meg.
1919 végén Perlrott és felesége Gráber Margit festőnő az önkéntes emigrációt választotta. Bécsbe szerettek volna menni, de a festő betegsége miatt a Tátra vidéke mellett döntöttek; 1920–21-ben Lőcsén és más szepességi városokban dolgoztak, de éltek rövid ideig Pozsonyban, kiállítottak ott, és két alkalommal Kassán is. A következő két évben igazi vándorként hol Drezdában, hol Berlinben, hol Wertheim am Mainban-ban bukkantak fel, festettek, régi és új barátokkal találkoztak, és kiállításokon vettek részt Drezdában, Münchenben, Hamburgban. 1924-ben hazajöttek, ettől kezdve 1934-ig Perlrott minden nyáron Nagybányán dolgozott. Ekkor vált igazi nagybányai festővé, és dolgozta fel a város és környéke kínálta gazdag tájképi világot. A téli hónapokat Párizsban töltötte, a Notre Dame-mal szemben lakott, így a híres katedrális és a Szajna part lett párizsi képeinek központi témája. Budapesten a KUT (Képzőművészek Új Társasága) egyik alapító tagjaként részt vett a társaság és egyéb művészegyesületek tárlatain. Az egyik legtöbbet kiállító művész volt ebben az időszakban.
Szentendre, mint téma a harmincas évektől folyamatosan jelen volt Perlrott festészetében. Ám a harmincas évek végétől a festő pesti jelenléte is egyre fontosabbá vált. Az 1909-ben létrejött és 1944 tavaszáig működő OMIKE (Országos Magyar Izraelita Kulturális Egyesület) Kultúrtanácsa 1939 októberétől elindította a Művészakciót. A Művészakció 1944. március 19-ig működött, amikor is az egyesület tevékenységét – más zsidó egyesületekével együtt – betiltották. A Művészakció keretében 1939 decembere és 1944 februárja között hat képzőművészeti kiállítást szerveztek, s azt biztosan tudjuk, hogy a festő ezek mindegyikén megjelent, – több képét lehet azonosítani. Perlrott nemcsak a kiállítások révén kapcsolódott az OMIKE-hez, hanem tanított is annak szabadiskolájában, és az 1939-ben a tanárok műveiből megjelentetett albumban is szerepelt egy műlapja.
A negyvenes évek első felében azonban nemcsak az OMIKE tárlatokon jelentkezett Perlrott. Így az 1942. novemberi KUT kiállításon, amely nagy vihart kavart, a bemutatott műveket a szélsőjobboldali sajtó „elfajzott művészet”-ként emlegette. A KUT és a Nemzeti Szalon Művészeti Egyesület vezetőit a tárlat szervezésekor azonban nem érdekelték a várható támadások, és 1943 őszén is megrendezték a bemutatót, amelyen Perlrott ismét részt vett.
A negyvenes évek második felében, az ötvenes évek elején Perlrott legtöbb képe szentendrei témájú. Kertrészletek, gyümölcsszedő nők, Duna-parti tájak a leggyakoribbak. Ami stílusát illeti, szinte mindenki, aki foglalkozott az utolsó évtized e műveivel, azok lazább, felszabadultabb, könnyedebb festésmódját említi. A változás az életmű korábbi szakaszaihoz képest látványos, még ha nem is tűnik túl jelentősnek. Ugyanebben az időszakban jelent meg egy másik témakör Perlrott képein, a városi táj látványa. A Dráva utca 12. számú házban lévő műterméből látott ipari táj több festményének is témája lett.
Perlrott életének még hátralévő idejében – 1955 januárjában bekövetkezett haláláig – három jelentős kiállítása volt: 1947-ben az Ernst Múzeumban, Gráber Margit és Szobotka Imre társaságában, 1949-ben a Fővárosi Népművelési Központ Rákóczi úti termében, és 1952-ben ugyanott, az akkor már Fényes Adolf teremként ismert kiállítóhelyen.
