Pákolicz Mihály költő 75 éves!

2017. március 22., 11:18

Felhívjuk az Olvasó figyelmét, hogy ez a cikk több, mint 7 éve jelent meg, ezért elavult információkat tartalmazhat.

A Szentendrei Móriczos Öregdiákok Egyesülete ünnepi eseményre készül. 2017. április 9-én a pomázi Teleki-Wattay Művészeti Iskola hangversenytermében műsoros irodalmi délután keretében köszönti Pákolicz Mihály költőt, egykori móriczos diáktársunkat 75. születésnapja alkalmából. A program fővédnökei a Szentendrei Móricz Zsigmond Gimnázium és a Pomázi Teleki-Wattay Művészeti Iskola. E neves alkalomból kerestük fel az ünnepeltet. Pákolicz Mihály életművéből, munkásságából, az eddig megjelent versesköteteiből kiderül, mennyire fontosak számára a gyökerek.

Hogy én is lássam
a fekete felhőt,
azt, hogy vihar készül,
hogy hol a menedék!
S a szivárványt, végül
hogy én is lássam,
mi épül s mi szépül.”

Pákolicz Mihály

– Bár Szentendrén élek és szorosan kötődöm e városhoz is – pomázinak vallom magam. Szeretem ezt a vidéket, a Pilisi hegyeket, a Dunakanyart, s ezt a két, ma már csaknem összenőtt várost, Szentendrét és Pomázt. Pomázon az Iskola utca 1. szám alatti öreg házban, a Római Katolikus templom szomszédságában laktunk. Érdekes, hogy éppen ott, ahol mi éltünk, abban a házban töltött egy éjszakát Petőfi Sándor a barátaival, kőhegyi kirándulásuk után, 1845. szeptember 23-án.

– 1960-ban érettségiztél a gimnázium reál tagozatos osztályában, Dely Mihály tanár úr osztályfőnöki irányításával. Milyen munícióval vértezett fel az egykori alma mater és hogyan készített fel az életre?

– Már gimnazistaként a versek szerelmese voltam, különösen a lírai hangú témákat, alkotásokat kedveltem. Valójában dr. Mikulási Béláné, Erzsike néni – a gimnázium magyar szakos tanárnője – készített fel a nagybetűs életre. Példaértékű szépirodalom- és költészetszeretete óriási hatást gyakorolt rám. Akaratlanul is segített, támogatott, ösztönözte líra iránti érdeklődésemet, elindított a költészet rögös útján, mintegy kijelölte pályámat. Erzsike néninek a mai napig hálás vagyok mindezért. Ma, több mint ötven év távlatából is, szerencsésnek tartom magam, hogy szentendrei móriczos diák lehettem.

– Milyen szempontok vagy személyek határozták meg pályaválasztásodat?

– Az irodalom útján, szerencsémre, előttem járt családunk tagja, Pákolitz István, az ismert pécsi költő. Természetes, hogy többek között neki is köszönhetem, hogy megszerettem az irodalmat, a költészetet. Nem véletlen, hogy hozzá hasonlóan, én is szerettem a szép rímeket. Szorgosan jegyeztem mondanivalómat a világról, verseket írogattam.

Eleinte a színészet vonzott. A Színművészeti Főiskola több éves sikertelen felvételi vizsgái az amatőr színjátszó mozgalomba tereltek, majd irodalmi- és színjátszó csoportok rendezőjeként maradhattam a számomra oly fontos színpad közelében.

– Ennyi év távlatából szakmai életutad mely állomásait emelnéd ki?

– Csodálatos hét évet töltöttem a Pomázi Művelődési Ház igazgatói munkakörében. A későbbiek során, örömömre, kulturális életünk különböző területein tevékenykedhettem.

A rendszerváltás gyökeres változást hozott számomra. Elhatároztam, hogy időmet, energiámat elsősorban a költészetnek szentelem. Egy kis könyvesboltot működtettem évekig, ahol napi kapcsolatba kerülhettem az olvasókkal, és több időt fordíthattam olvasásra, írogatásra.

– Szívesen forgatod tolladat, verseket írsz, papírra veted gondolataidat, emlékeidet. Mikor kezdődött az írás szeretete életedben?

– Meditatív lírikusnak tartom magam. A természetes emberi logikát, az élő lelkiismeret, a lélek vívódását próbálom az olvasók felé fordítani. Sokáig csak az íróasztalfióknak írtam. Úgy éreztem, a vers a legmélyebbről fakadó forrás üzenete, a személy titka és kincse. Így, nem éppen költőhöz illő korban kezdtem publikálni.

Ma már vállalom a nyilvánosságot. Publikálok, versesköteteket adtam olvasóim kezébe, irodalmi rendezvényeken közreműködöm. Erre ösztökél évtizedek minden, vers okozta boldogsága vagy fájdalma.

Az első verseskötetem, az 1997-ben megjelent „Májusi szél” zsengéi szerelmes versek voltak. Ezt követte az 1998-as kiadású „Nincs mosoly a hangodban” című könyvecske, mely egy, a történelem vihara által szétrombolt szerelem verses foglalata. A 2001-ben nyomdából kikerülő, harmadik könyvemben, „Joe, Mario, Ferrario – nosztalgikusan mosolyogtató és megkönnyeztető pillanatképek ötven év távlatából” Ternovszky Béla, neves rajzfilmrendező jóbarátom illusztrációival díszítve szülőhelyemről, az ötvenes évek Pomázáról és a pomáziakról írok. 2003-ban jelent meg „Embernek születünk, avagy hogyan lesz a törpéből óriás” című verses kötetem Baranyi Ferenc költői ajánlásával. Könyvem a ma emberéről – jó és rossz oldalairól, vívódásairól, küzdelméről –, az emberért és az emberhez szól.

A 2006. év nagy boldogság számomra! Bolyki Istvánnak, az Agroinform Kiadó Kft. tulajdonosának köszönhetően, „Pomázi porból” címen végre az olvasók kezébe kerülhetett szülőfalum, Pomáz kiválóságairól írt verses kötetem. Az elmúlt évek alatt több antológiában, évkönyvben is megjelentek költeményeim.

– Megjelent öt köteted és több nagy antológiában is szerepelnek líráid. Tervezed újabb kötet kiadását?

– Jelenleg a magyar emigrációról szóló könyvemen dolgozom, „Egy bolygón élünk” címmel. Készülőben van a „Szerelmes-könyv” című verses kötet, valamint a „Hogy én is lássam!” című könyvem, mely látásom megromlása folytán vált, sajnos, aktuálissá. Adni szeretnék sorstársaimnak, s felhívni a társadalom figyelmét világunkra.

Közben az idő elszaladt, s én második gyerekkoromban egyre többet küszködöm a kezemet vezető tollal és a feleselő papírlapokkal. Így került nálam a második-harmadik sorból az elsőbe, szívemhez közel álló emberi feladatul a versírás.

– Hogyan sikerült harmonikusan összeegyeztetned a teljes embert igénylő hivatást az ugyancsak teljes embert igénylő családi feladatokkal? Lesz kinek átadni a stafétabotot?

– Vidéken éltem és élek. Itt élni, tanulni, eszmélni, nevelkedni, dolgozni: otthont s hazát jelent. Az otthon, a család szeretete kiemelkedő fontosságú életemben. Feleségem, két felnőtt gyermekem családja, öt csodálatos unokám társasága jelenti számomra elsősorban az élet értelmét. Az írás és a versek szeretetét leginkább Luca unokámban látom, aki egyben a legőszintébb kritikusom is.

– Családod támogatását mi sem bizonyítja jobban, mint csodálatos ajándékod, életműved bemutatására létrehozott irodalmi múzeum. A család minden tagja legjobb tudásával összefogott, mire elkészült a költő, férj, édesapa, nagypapa számára a nagy meglepetés. Gondolom, szem nem maradt szárazon, amikor először megpillantottad a személyesen neked dedikált múzeumot?

– Ezt a gyönyörű ajándékot Évának, feleségemnek köszönhetem. Fáradhatatlanul készült, tervezett, szervezett, irányította a feladatokat, sőt, nem riadt vissza a kemény fizikai munkától sem, ha csak a falon található képek felszerelésére utalok. Szívvel-lélekkel válogatta az anyagokat, historikus és tematikus rendszerben helyezte el köteteimet, költeményeimet, a verseimet közlő folyóiratokat, képeket, valamennyi kedves emléket – az óriásplakátoktól meghívókon keresztül az olvasók visszajelzéséig – tárolókba, polcokra, keretekbe. Ha végigtekintek e kis irodalmi múzeumon, a hely minden szeglete rólunk szól: családról, szeretetről, őszinteségről, összetartozásról, egymásra figyelésről, egymás segítéséről. A kiállítás ugyanazt az odaadást, megértést üzeni, mint amilyennel Éva támogatta munkámat az elmúlt évtizedekben, aminek köszönhetően megszületettek költeményeim, írásaim.

– Nagyon szép és megható történet. Néhány nap múlva – e csodálatos családi körben – fújod el a 75 szál gyertyát születésnapi tortádon. A Szentendrei Móriczos Öregdiákok Egyesülete nevében ezúton szeretnénk csatlakozni az ünnepi köszöntők táborához. Sok-sok örömöt, boldog pillanatokkal teli mindennapokat, jó egészséget és tevékeny életet kívánunk az előtted álló években! Isten éltessen sokáig!

dr. Robicsek Margit (1974.) öregdiák