A várakozásról és várólistákról a SZEI-ben

Szentendre városa az eltelt években az ország egyik legkorszerűbb rendelőintézetével lett gazdagabb. Mindenki nagy örömére történt ez, de megjelent elkerülhetetlen következménye is: a velejáró üröm, vagyis a várakozási idők növekedése, mivel a bővülő szolgáltatások egyre több beteget vonzottak ide.

Az egészségügy a mindenütt jelenlevő beteg állampolgárt szolgálja munkájával: ebben hazánkban nincs hiány, hiszen az európai szintű igényeinket egy „kétsebességes Európában” – a nálunk elérhető szerény fizetések miatt –többletmunkával próbáljuk kielégíteni, és így ki- és elhasználjuk szervezetünket.

Világszerte folyik az egészségügy küzdelme a lehetőségek korszerűsödése miatt az egyre emelkedő árakkal. Ebben a helyzetben hazai egészségügyünk az átlagosnál is szegényebb, és az évtizedes adósságterheket hordozni kénytelen magyar költségvetéssel a háta mögött már réges-régen a benne dolgozók áldozatkészségére támaszkodik. Ez pedig fogytán van. Fogytán van, mert a három uniós alapelv közül az egyik a munkaerő szabad áramlása. Az alapelvek között azonban nem szerepel az egyenlő bérek tétele. Így aztán, miközben a gazdag országok még az orvosképzésre sem költenek, nekünk el kell búcsúznunk legjobban képzett orvosainktól. És ez nem magyar jelenség! Vagyis beteg több van az átlagosnál, orvos pedig kevesebb. És a legkevesebb a pénz.

Az új rendelőintézet szakrendeléseinek száma megháromszorozódott, a kitűnően bevált egynapos sebészet még ennél is több beteget vonzott ide. A helyben ellátottak száma hatalmas mértékben nőtt. A finanszírozott ellátások számának évtizedes elmaradottsága azonban nem változott. Van tehát modern intézet és lehetőség a korszerű és helyben történő ellátásra, nagyon sok küzdelem árán az orvoshiányt is sikerül egyensúlyba hozni (széleskörű ismeretséget és folyamatos utánajárást igénylő tevékenység ez), de természetesen csak az engedélyezett óraszámnak megfelelő arányban. És azt is tudomásul kell venni, hogy jelenleg a helyettesítés szinte megoldhatatlan.

A betegek azonban érkeznek. A betegeknek várniuk kell vagy a várótermekben, vagy olykor heteket is az előjegyzési listákon. Őket nem vigasztalja, hogy mindennek magyarázata van, hogy még csak nem is honi jelenség. Hogy nálunk gazdagabb országokban ez már megszokott, és ott nem is háborognak miatta, és megértik az időpontra előjegyzett betegek soronkívüliségnek tűnhető behívását. A beteg meg szeretne gyógyulni és ráadásul minél előbb. És ki mondhatná, hogy nincsen igaza?

Az adott körülmények között egyetlen járható út van. Minden lehetséges eszközt felhasználva és az önkormányzat támogatását is élvezve harcolunk azért, hogy az engedélyezett óraszámainkat emeljék fel. Ennek érdekében a szükséges kérvényezések és felterjesztések megtörténtek. A várható változások is reménnyel kecsegtetnek.

Addig pedig kérjük, hogy értsék meg a helyzetet, becsüljék meg olykor agyonterhelt orvosainkat és nővéreinket, akik hat óra alatt 60-80, de nem ritkán ennél több beteget is ellátnak. Ők azok, akik nem mentek el oda, ahol kevesebb munkával sokkal többet kereshetnek.

Dr. Pázmány Annamária intézményvezető