2019. július 22., 09:46

A Vujicsics Együttes tagjai, Borbély Mihály, Brczán Miroszláv, Eredics Áron, Eredics Gábor, Eredics Kálmán, Szendrődi Ferenc, Vizeli Balázs idén az együttes fennállásának negyvenötödik évfordulóját ünneplik. A Kossuth-díj és Prima Primissima 2018 Prima Díj után idén a Magyar Örökség Díjat is elnyerték. Eredics Gáborral villantunk fel pár emléket az együttes elmúlt évtizedeiből.

A kezdetről
Mindannyian klasszikus zenével kezdtünk. Pomázon, ahol akkoriban egy zeneiskolai munkaközösség jött létre, Komjáthy Aladárné, Manyi néni volt a vezető, egy nagyszerű pedagógus. Aki valaha zongorát tanult, tudja, hogy van egy nagyon híres, Könnyű szonatinák című gyűjtemény – például azt is ő szerkesztette. Schmidt Jánosné, Irénke néni tanított zongorázni, aki szeretettel és finom pedagógiai érzékkel vezetett minket. Nagyszerű zenetanárok, nagyszerű emberek keze alatt tanulhattunk. Szentendrén már Szári Mihály volt az igazgató, kórusvezető, szédületes tudással, az összhangzattan a kisujjában volt. Vagy említhetem Frank Lajos bácsit, aki az ország egyik legkiválóbb csellótanára volt, sokat kamaráztam egyik növendékével. Felejthetetlen órák voltak!
A pomázi kezdeményezés szentendrei kihelyezett tagozattá vált később, így a pomázi fiatalok Szentendrére járhattak zenét tanulni. A zeneoktatás rendszere Magyarországon kedvezményezett helyzetben van, mert akik tanítottak minket, azoknak a „tanári családfája” visszavezethető Bartókig, onnan pedig egészen Liszt Ferencig.
De a klasszikus zene egészen más, mint a népzene. Amikor nagyobbacskák lettünk, alakult egy fúvószenekar Pomázon, Pap Tibor bácsi vezetésével, aki szintén fantasztikus pedagógus volt. Egyszer Nyári Iván – egy szerb fiú Pomázról – az egyik próbánkra eljött, hogy „kölcsönözzön” fiatal zenészeket. A második próbán már én is ott voltam a harmonikámmal, mert a fúvószenekarban az akkordikus szerepet a „mellzongora” is kitűnően el tudta látni. Klasszikus és népzenei feldolgozásokat egyaránt játszottunk, Tibor bácsi írta meg a stimmeket, nekünk hangszerelte az anyagot briliáns zenei és pedagógiai érzékkel. Míg mások suhancként mentek neki a világnak, mi vasárnaponként a fúvószenekarral próbáltunk. Nem sajnáltuk az időt, az energiát befektetni. Érdekes, hogy egy vidéki fúvószenekar nem szokott a zenetörténet csúcsán ragyogni, nem olyan elegáns például, mint egy vonósnégyes, és mégis, közülünk több mint húszan zenészek lettünk.
Tibor bácsi mondta először: „Fiúk, ti tehetségesek vagytok.” Olyan korban ért bennünket a biztatás, amikor az ember még keresi magát, és ez sokat számít. Micsoda pályára tud állítani egy jókor jött mondat!

Egy lépéssel előre
A Nemzetiségi Ifjúsági Hangszeres Népzenei Együttes a helyi néptáncegyüttes kísérőzenekara lett. Nagyon tetszett nekünk, hogy táncolnak a zenénkre, nem kottából, hanem fülhallásból tanultuk a kólókat, jól lehetett pörgetni a tempókat. Az átöltözéses szüneteket zenei betétekkel töltöttük ki. Egy idő után ugyanakkora sikere volt a zenének, mint a táncnak a sodró zenével, a gyönyörű lányokkal és viseletekkel, térformákkal együtt.
A szolid háttérzene műfajból így egy lépést előre léptünk. Az egyik húsvétkor – amit szimbolikus, szép időpontnak éreztünk –, indultunk el tulajdonképpen először a „kispartival” zenélni. Ez volt az a tudatos pont, ami már nem a zeneiskolához, nem a táncegyütteshez kötődött. Kálmán köcsögdudált, Misi okarinázott, én dudáltam. Magunk készítette rendes, magyar duda volt, nejlonzsákból, nádakból – és meg is szólalt!
A Népművelési Intézetben Sárosi Bálint magyar népi hangszerekről szóló stencilezett kiadványában szerepelt az a mondat, hogy a duda a magyar néphagyományból kiveszettnek tekinthető. Elkezdtünk utánanézni. Voltunk Tolmácson, Krausz Gábornál, egy palóc bácsinál, akinek a hangszere már nem volt meg, de a dudájának a sípszára még igen, és tudott mesélni. Mohácson a sokác Bárácz Gyuri bácsinál jártunk, és elmentünk az összes „búcsújáró” helyre.
A tekerőnket például Bársony Mihálytól vettük Tiszaalpárról. Egyszer vittünk neki vadkörtefát, mert abból készítette a tekerőkorongokat, hogy szép hangja legyen, és az ő vidékükön nagyon csenevész vadkörték nőttek. A mezőségi Székről pedig kásadarálóért hoztunk széki kontrát. Ott jártunkkor pont belecsöppentünk egy lakodalomba. (Győri) Karcsi akkor már tudta a széki csárdást, és mi is bekapcsolódtunk. Akkoriban a pomázi táncegyüttesnél fúvóssal kísértük a sváb táncokat, vonóssal a magyart, tamburákkal a délszlávot.
A gimnáziumban én még kémikusnak készültem, Sebőék is építészként kezdték, és mások is, sokan műszaki pályáról léptek át koreográfus, népzenekutató, népzenész pályára. Akkoriban, ha jól akartál játszani egy hangszeren, fel kellett kutatni, hol van az a forrás, amelyből
kiderül, hogy mit kell tenned.

Névválasztás
Vujicsics Tihamér nevét halála után egy évvel, 1976-ban vettük fel. Akkor már az összes szerb ünnepen mi játszottunk a környéken. Ezeken több alkalommal ő is megjelent. A legutolsó találkozásunk vele a budakalászi búcsúban volt. Fantasztikusan játszott, és bár általában volt egy kis gondja a konyakkal, ekkor egy kortyot sem ivott. Akkora zseni volt, olyan nagy tudás feszítette belülről, hogy máskor csak így tudta azt kordában tartani. Föl volt dobva, mert megkapta azt a kutatói állást a Zenetudományi Intézetben, amire mindig is vágyott, és készült Damaszkuszba, hogy a Rákóczi-motívumokat kutathassa. Sajnos elérte a repülőgépet… A Budakalászon felhangzó, utolsó furulyajátékát sajnos nem sikerült felvenni, mert a kis Hitachi kazettás magnónkban nem volt elem, és hosszabbítót sem tudtunk szerezni…

Az első sikerek
Kendeffy Judit – aki Szentendrén volt népművelő akkor – győzött meg minket arról, hogy induljunk el a ’76-os Ki mit tud?-on. Ő mondta, hogy lesz népzenei kategória. Szentendrén, a DMH pinceklubjában volt az előválogató, Csiba Lajos volt az egyik zsűritag. Amikor már a TV-s középdöntőben jártunk, akkor döbbentünk rá: mi van gyerekek, ha továbbjutunk? Hirtelen kellett összerakni egy új számot. Olyan jól sikerült, hogy a döntőt megnyertük, ami közismertséget és népszerűséget hozott nekünk. Rengeteg koncertünk volt utána. A Ki mit tud?-on már Vujicsics Együttes néven indultunk. Tihamér neve a népzenekutatással összeforrott, szerb származása, délszláv zenei kötődése révén nekünk sem kellett semmit magyaráznunk, hogy mi milyen zenét játszunk és miért. Ezzel a névvel mindenki tisztában volt mindezzel.
Már a Ki mit tud? előtt is voltak emlékezetes koncertjeink, például az Egyetemi Színpadon. Aztán –emlékszem – Tímár Sándor, a Bartók Néptáncegyüttes koreográfusa hívott meg bennünket zenei közreműködésre a Zeneakadémia nagytermébe. Annyira jól sikerült, hogy a Filharmónia szervezői betudták vizsgakoncertnek, és ettől kezdve Filharmónia működési engedéllyel tudtunk játszani. Így sok minden megnyílt előttünk.

Az első lemez
Az első lemezfelvétel érdekes történet volt. Keszthelyen játszottunk, és egy öltözőnk volt Romhányi Józsi bácsival. Mondta, hogy ő is tagja a sanzonbizottságnak, és látta a nevünket a lemezgyár kiadási tervében. Alig hittük el, hogy ez igaz lehet. Mi közünk a sanzonbizottsághoz? Mindenesetre elmentünk a Hungaroton lemezkiadóhoz. Bors Jenő már várt minket, a következő alkalommal már kész lemeztervet vittük neki. Nádori Péter volt akkor a klasszikus zenei főszerkesztő, és hozzá került a mi projektünk. Elmondtuk, hogy lennének saját elképzeléseink a borítóra. Hogyhogy? Csodálkozott. Mondtuk, régi barátunk a fotós, neki barátja a tipográfus, ez és ez volna az elképzelés. Annyira megtetszett neki, hogy belement, hogy külsősök csinálják. A terv egy szétnyitható, külön füzetet is tartalmazó album volt, sok fotóval, cirill betűvel szerbül, latin betűvel horvátul, magyarul, angolul a szövegek. Feltűnő, szép dizájnnal készült lemez lett, fiatalos ötletekkel. Nagy szakmai sikert aratott az album, és Év Hanglemeze díjat kapott. Rendkívül jól fogyott. Olyannyira, hogy Bécsben nyomtatták az igényes borítót. Különleges esetekben ugyanis a bécsi nyomdai kapacitást is igénybe tudták venni. Az akkori devizás-valutás időszakban ez óriási szó volt. Aztán ennek a nagy felhajtásnak hátránya is lett, mert az első tízezer példány olyan hamar elfogyott, hogy hónapokat kellett várni, míg a második kijött. Még több fogyott volna, ha egyenletes az ellátás. Ez 1981-ben történt.

Külföldi utak
Nehezen indultak be a külföldi utak. „Nagyon jó a Vujicsics, de hát nem magyar zenét játszanak” – általánosan ezt gondolták rólunk, pedig magyar földből sarjadzott ez a zene. Az előítéletet úgy oszlattuk el, hogy a lemezünkön az A oldal első két száma szerbiai, azután végig magyarországi, a B oldal eleje „lenti” horvát és makedón, azután végig magyarországi horvát zene volt. A koncertjeinket is úgy szerveztük, hogy külön blokkban szerepeljenek a hazai délszláv zenéink. Ezek ebben a formában csak itt, Magyarországon, több százéves együttélést hordozva léteznek. Amikor ezt megértették az impresszáriók, felszabadult sok lehetőség.
Persze az utak szervezését nekünk kellett intézni, odafent rábólintottak, levették a százalékot. „Beszolgáltatás” volt. A mai fülnek furcsán hangzik, de kikalkulálták, kint mennyit költhetünk, a tankolástól a szállásig, étkezésig, a fennmaradót vissza kellett fizetni. Az útlevelet a vízumokkal utolsó pillanatban kaptuk meg, hogy lehetőleg ne tudjunk úgynevezett „fekete” koncertet csinálni, amiről az Interkoncert nem tud.
Az első külföldi utunk Franciaországba, Spanyolországba vitt. Michel Montanaro segített minket azzal, hogy sok koncertet szervezett. Ő egy provence-i oxitán zenész, aki Franciaországban ennek az őshonos kisebbségnek a népzenéjét játssza. Mi idehaza ugyanezt képviseljük, hamar egymásra ismertünk, jó kontaktus, igazi barátság alakult ki köztünk.
Michel Montanaroval közös munkánk volt a Vents D’Est, a Keleti Szél projekt, amivel ha hatvanszor nem voltunk Franciaországban, akkor egyszer sem. Különleges élmény volt, koncertjeinken hatalmas világsztárok is énekeltek. Katalán, görög, marokkói, török énekesek, de volt oxitán kórus, indonéz bambuszhangszeresek, afrikai dobegyüttes is. Az interetnikus szabad zenét Michel hamarabb kitalálta, mielőtt létezett volna a world music kifejezés. Különböző kultúrából érkező muzsikusok zenei párbeszédet tudtak egymással folytatni. Különleges zenei világok jöttek így létre.
Turnéink közül kiemelkedik a kuvaiti, de legmesszebbre akkor jutottunk, amikor egy koncertsorozatban egész Ausztráliát körbecsavarogtuk. Ez is kötődik Szentendréhez, mert egyszer az Interkoncerttől Vakulya Sándor megkérdezte, ráérünk-e mostanában, mert bemutatna a Musica Viva Australia szervezőjének. A Zeneiskolában kaptunk egy termet, meghallgattak minket – rezzenéstelen arccal ülték végig, majd távoztak. Egy hét múlva Sanyitól megkérdeztem: „Lesz ebből valami?” „Ja, igen, igen, pár év múlva turnéztok.” „És ezt komolyan lehet venni?” „Igen, ők így szerveznek.” Egy év múlva megtudtuk, hogy tavasszal indulunk, újabb év múlva, hogy minimum 32, maximum 45 koncert lesz, még később minden kondíciót leírtak, az összes helység brossúráját elküldték, hogy az európai művész képben legyen, nercbundát vigyen-e magával vagy fürdőnadrágot. El kellett küldenünk nemcsak azt, hogy milyen üdítőt fogyasztunk, de azt is, hogy a koncert előtt, a műsor szünetében vagy az után szeretnénk elfogyasztani. Döbbenetesen precíz szervezés volt.

A zene
A miénk „napérlelte” muzsika. Sok a vidámság benne. Ha a magyar zenei hagyományokra gondolunk, ott kevésbé jellemző ez a túláradó életöröm. A tánczene könnyen befogadható, kicsit hasonló az ír zenére, ami szintén nagyon népszerű. Ott is sok motivikus, ismétlődő részt látunk. Persze lehet unalmasan játszani a mi zenénket is. Ha egy külföldi koncerten vagyunk, másképp építjük fel a számokat, mint egy pomázi esküvőn, ahol huszonöt percen át játsszuk ugyanazt a táncdallamot. Koncert szituációban, ugyanez, ahol nem táncolnak rá, kiverné a biztosítékot.
Nagyon hamar feladatunkká vált, hogy a magyar közönség, amikor először hallja a zenénket, tudjon vele valamit kezdeni. Ha az első hat percbe teszünk be egy kólót, a tempó és a gyorsaság, a más zenei szerkezet miatt a hallgatóságot ez hidegzuhanyként érheti. Ezért alakult ki, hogy a koncertjeink érdekes performanszok is tulajdonképpen, ahol jelentős szerepe van az összekötő szövegnek. Ha egy hangszer érdekes, akkor az, ha az egymással párbeszédet folytató hangszerek inspiráló hatása, ha a virtuozitás, ha a szívet megragadó mélység, akkor az köthesse le a hallgatót. Amikor valami hallatlan ritka gyűjtött kincsről van szó, ami első hallásra nem is mutatja magát, például Bartók száz évvel ezelőtti gyűjtése fonográfra, az is érdekesség. Arról is szó esik, hogy mitől a világ egyik csodája ez a „hasvakaró”, a tambura, aminek ugyanazt kell tudnia, mint egy Steinway zongorának: hogy akusztikusan betöltsön egy olyan teret, mint a Zeneakadémia. Mindig meg kellett találni a fogódzókat, hogy aki találkozik a zenénkkel, ne csak mint kuriózumot értékelje, hanem megpróbálja befogadni, és értő közönséggé váljon.

Apáról fiúra
Az évek során közös projektjeink voltak olyan fantasztikus előadókkal, mint Sebő Ferenc, Sebestyén Márta, Szörényi Levente vagy Tolcsvay László. A legbüszkébbek az Apáról fiúra koncertekre vagyunk. Ennek egyik csúcsa az volt, amikor tavaly az augusztusi tűzijáték előtt a nagy program mi voltunk az Oroszlános Udvarban. A Vujicsics, a Söndörgő és a ViGaD együtt lépett fel. A Söndörgő a harmincas generáció, akik velünk együtt már az akadémián tanítanak, a ViGaD együttesben a fiúk 17-18 évesen már szépen bontogatják szárnyaikat. Náluk is megvan már a kellő önállóság. Sokszor eszembe jut róluk Tibor bácsi szava, aki azt mondta: „Akkor lesz jó ez a zenekar, ha én már nem vezénylem, hanem a söntésből hallgatom csak.”

A díjakról
Nagyon boldogok voltunk, amikor a negyven éves évfordulónk kapcsán a Kossuth-díj megtalált minket. Különleges, hogy a nemzeti kultú­rához szorosan kötődő elismerést egy dedikáltan nemzetiségi zenével foglalkozó együttes kapja meg. Ez jó érzés, és ugyanilyen jó érzés volt, amikor a Prima Primissima Díjra jelöltek, mert ott is a magyar népművészet, a magyar zeneművészet szerepel a kategóriákban, mégis úgy érezték, ebben csak területi megjelölés van, ahol mindenki otthon van, akkor is, ha esetleg más nyelven fakad dalra. A legutóbbi, a negyvenöt éves fennállásunk kapcsán elnyert Magyar Örökség Díj ebben ez értelemben véve is nagyon különleges. Ahhoz tudnám hasonlítani, amikor 2005-ben Vujicsics Tihamér posztumusz megkapta a Magyar Művészetért Díjat. Ahogy Szabados György akkori laudációjában írta: lehet itt valakinek szerb az anyanyelve, ha hungarus-tudata van, minden, amit tesz, az a magyar kultúrát gazdagítja. Ezt az új díjat is büszkén fogjuk viselni. A negyvenöt év alatt nemcsak népművelő feladatot töltött be a zenekar, hanem a hangszerek, a zene révén megmentett olyan kultúrkincseket, amelyek ma már feledésbe merültek volna.