Beszélgetés Chiharu Shiota képzőművésszel

Jött, látott – és azonnal munkához kezdett. Chiharu Shiota, a nemzetközi kortárs képzőművészet meghatározó alakja május első napján érkezett a városba, hogy asszisztenseivel együtt installálja a 12-én, csütörtökön este megnyíló, Emlékeső című tárlatát a Szentendrei Képtárban.

Hogyan került Szentendrére?
Ugyanúgy, ahogy az összes többi helyre, ahol eddig kiállítottam: meghívással. Őszintén szólva, amikor megkeresett Gulyás Gábor, aki korábban a magyar kiállításokat koordinálta a Velencei Biennálén, fogalmam sem volt, pontosan hol van ez a város. Magyarországon sem jártam korábban, de Gábor kérésére szívesen eljöttem megnézni – és nagyon tetszett! Pedig akkor tél volt, és nem nyüzsgött annyi ember az utcákon, mint most. Most már tudom, mennyire különleges ez a hely, s nagyon tetszik a Képtár is. Mikor bemegy az ember, érzi benne a hagyományt. Mágikus helyszín.

Pedig van összehasonlítási alapja. Rengeteg helyen kiállít…
Néhány hete Sydney-ben volt egy nagyobb projektem, egy hete még Milánóban voltam, hamarosan pedig Berlinben leszek. Valóban sokat jövök-megyek – ez része a munkámnak. A tanítás miatt is sokat utazom: egy amerikai, egy japán és egy német egyetemen is óraadó vagyok. Húsz éve élek Berlinben, művészként sokat köszönhetek ennek a városnak. Nagyon izgalmas, pezsgő életű metropolisz, amelynek megvan a saját szokásrendje, a saját szabályrendszere. Szinte minden más, mint Japánban. Érdekes, hogy Szentendre mennyire különbözik ettől: az itteni élet, az itteni emberek a szülőföldemre emlékeztetnek. Úgy érzem, mintha lenne valamiféle érzelmi rokonság a két nép között.

A legutóbbi Velencei Biennálén sokan az Ön projektjét tartották a legjobbnak. Hogyan érintette ez a siker?
Mindig jólesik az elismerés, de számomra soha nem ez a legfontosabb, hanem hogy képes legyek megcsinálni, amit szeretnék.

Ebben jónéhányan segítik. Mekkora stábbal dolgozik?
Ez attól függ, mekkora az adott projekt. Kitűnő asszisztenseim vannak, értik, hogy mit akarok, mert többségében ők is művészek. Itt most többségben vannak a helyiek, akik azonnal felvették a ritmust. Az ilyen projektek esetében nagyon fontos a gondos előkészítés és a munka megfelelő szervezése. Szentendrén ez egészen magas színvonalú – kicsit ebből a szempontból is úgy érzem magam, mintha Japánban lennék. Remek stábja van a múzeumnak.

A most készülő installációjába piros fonalakat és régi, használaton kívüli kulcsokat épít be. Miért esett a választása ezekre az anyagokra?
Személyes okokból. Egyfajta terápiaként szolgált, mert így próbáltam meg feldolgozni egy hozzám közel álló személy halálát. A piros vonal a keleti kultúrákban különleges jelkép, amely összeköti az embereket. Sokan és sokféleképpen kapcsolódunk egymáshoz, a legtöbb kapocs láthatatlan. Ilyen módon, amit a munkában igyekszem megmutatni a művészet ereje révén, az a privát életben többnyire rejtve marad. A kulcs még ennél is gazdagabb jelkép, a történelem egyik legizgalmasabb szimbóluma. Engem egyébként a legtöbb kulcs egy emberre emlékeztet, nagy fejjel, kis testtel. De természetesen benne van, beleérthető a nyitás és a zárás gesztusa és a titok képzete is. A legtöbb kulcshoz kapcsolódik valamilyen történet is – ezek a sztorik teszik igazán személyessé az installációt. Rengeteg kisebb-nagyobb privát történet jelenik meg ilyen módon. Ezekből az emlékekből szerveződik valami, amit általában történelemnek vagy sorsnak szoktunk nevezni. Kusza, mégis megismerhető, átadható, átörökíthető narratíva – talán ebben az installációban megjelenik ez is.

A kiállítás május 12-én, 18 órakor nyílik a Képtárban.