Azon a kiállításon, amely most nyílt a Ferenczy Múzeumban, a látogató egy másik világba kerül. Péreli Zsuzsa gobelinművész „lélekvándorlásainak” emlékei közé. Ahogy Csorba László történész megnyitó beszédében nevezte: „textilnyelven fogalmazott lírai vallomások, kárpitballadák, fonal-, zsinór- és szövetköltemények” közé. Péreli Zsuzsával beszélgettünk.

Nem véletlen a Lélekvándorlásaim címválasztás – lélekkel átitatott, festői kárpitok töltik meg a termeket. A több mint négy évtizedes életmű java. Mi volt a rendezés alapelve?
Nem kronológiai sorrendben, hanem gondolati összefüggések alapján mutatjuk be Bodonyi Emőke kurátorral a műveket. Az egyes termek tematikája jelzi, hogy lelkileg éppen melyik világban jártam. Én lélekből szövök. Rám csak az hat, ami érzelmileg megérint. Akkor kezdek el szőni, amikor már kész van a fejemben a kép. Hosszú folyamat ez bennem, sokszor évekkel korábbi gondolathoz térek vissza.

Ha megvan a gondolat, mi a következő lépés?
Csinálok egy fekete-fehér ceruzarajzot. Ez a vázlat. Nincs szükségem színes tervre, hiszen belül már látom az egész képet.

Mennyi időbe telik egy kárpit elkészítése?
A szövés minden képzőművészeti műfaj közül a leglassúbb. A Himnusz például egy évig készült. Ilyenkor úgy élek, mint egy „apáca” – napjaim a szövéssel telnek. A gobelin nem direkt műfaj, mindegyik egy lelki utazás. Fontos, hogy a néző számára is az legyen.

Érzékelhető az alkotás hatása a nézőire?
Az elejétől a végéig részt veszek egy műtárgy létrehozásában, s az, hogy megmozdít-e valamit a látogatóban, csak sejthetem, viszont a vendégkönyvből kiderül számomra. A hatás néha egész szokatlan módon működik, például, ha az utcán megszólít egy-egy ismeretlen tárlatlátogató. Sok szeretetet kapok.

Honnan származik a gobelin technikája?
Ez a XV. századi francia „kastélyműfaj” valaha férfimunka volt, mert a szövés nehéz fizikai munka. Három ember kellett ahhoz, hogy egy falikárpit megszülessen – egy festő, egy cartonnier, aki áttette a festményt egy fekete-fehér kontúrrajzba, és végül egy szövőmester. Ma is klasszikus módon így készül. Magyarországon Ferenczy Noémi volt az első, akinél a művész és a szövő azonos volt. Az ő nyomdokain haladok, de csak technikailag követem, tematikájában nem. Szokatlan az én reagálásom a világra. Műveim állásfoglalások, nem csak „szép tárgyak”. Múltba tekintő, de egyidejűleg a kortárs problémákra is reagáló alkotások – a Tájkép, XX. század vége vagy az Ikon, XX. század vége például az elidegenedés, valamint a környezetünk tönkretételének ikonjai.

Miért választotta ezt az aprólékos, leginkább munkaigényes technikát?
Azért, mert nehéz. Mindenben ezt szeretem, a kerti munkában is. A gobelinnél nincs olyan, mint a festészetben, hogy hátralépve az egész képet látom és adott esetben korrigálhatnék. Előttem a szövőszéken mindig csak egy 30 centiméteres rész látható. Az egész művel csak a kárpit elkészültekor találkozom. Addig csak bennem él a kép.

A Péreli-kárpitokat a műfajtól szokatlan festői látásmód, színvilág és anyaghasználat is jellemzi.
Nem véletlen. Festőművésznek készültem, s valaki, aki meglátta az egyik olajképemet, azt mondta, hogy olyan, mintha szőve lenne. Elvitt Ferenczy Noémi egyik tanítványához, Tarján Hédihez, aki megtanított szőni.

Hagyományos technikával készülnek a gobelinek?
Én megmaradok a francia kárpit keretein belül, néha azonban a mondanivalóm érdekében áthágom azokat. Csak természetes anyagokat használok – gyapjút, selymet, pamutot. Az ezektől eltérő anyagokat nem applikálom, hanem beleszövöm – a Tájkép, XX. század vége kárpitba például azokat a napi hulladékokat, amelyekkel a környezetünket tesszük tönkre. Néha a szövött kárpit színét és visszáját is megmutatom, mint az Amnéziában, ahol két ember széteső kapcsolatát akarom érzékeltetni. Olykor szabadon hagyom a felvetőszálakat – ilyen a Szegény angyal című kárpit is.

A mostani az eddigi legnagyobb szentendrei kiállítása. Mit jelent ez a város az életében?
Tiszteletbeli szentendreinek is érzem magam, ugyan pár kilométerre innen, Tahiban élek. Egyébként is sok szállal kötődöm ide. Visszatérve a kiállításokra, máig emlékezetes számomra a rendszerváltás környéki, 1990-es tárlat a Fő téri Képtárban. Katartikus élmény volt. Itt állítottam ki először a romániai forradalom hatására aranyszállal szőtt 1989 karácsony című képet. Amikor a néhai Hann Ferenccel a tárlatot rendeztük, erdélyi menekültek jöttek be a képtárba, egyikük az „ikon” láttán azt mondta: „ez hiányzik róla”, s átadott egy kis fekete bakelit darabot – a telefonjából kiszerelt lehallgatót, amit oda is tettem a gyászszövet arcú Madonna mellett lelógó töltények, pénzérmék és börtönkulcsok közé.

Mit szeretett volna üzenni ezzel a múltat és jelent, égi és földi szférát szinte összemosó kiállítással?
Bár képeimen látszólag a régmúlt időket idéző alakok, angyalok és ikonok láthatók, de mindig aktuális tartalmat hordoznak. Nem klasszikus szenteket, angyalokat szövök. Olyan emberi problémákra kívánok reagálni, mint a környezetszennyezés, az elidegenedés, az értékvesztés. Félek, ha nem lassulunk le, akkor önmagunkon is átrohanunk.
Arra vágyom, hogy aki bejön a kiállításra, akár gondoktól gyötörve, vándoroljon velem a lélek útjain. Nem véletlen, hogy az utolsó terem egyik darabja a Ne féljetek!, amelyen egy arcát alig mutató angyal látható – konkrét vallástól független… –, ez mindenki angyala.

A kiállítás 2018. február 25-ig tekinthető meg a Ferenczy Múzeumban, keddtől vasárnapig 10 és 18 óra között

Rappai Zsuzsa

Fotók: Deim Balázs