Interjú Krizbai Gergely „Krizbo”-val
Kedves Krizbo! Akik 4-5 éve már olvasták a helyi sajtót, ismerhetik a nevedet: 2010-től 2012-ig az általad tervezett borítókkal jelent meg a Szentendre és Vidéke, s sokan emlékezünk még a nagyon „naprakész” Minionok képregény sorozatodra is, amit szintén a SzeVinek rajzoltál. Azután eltűntél a helyi sajtóból és a városból is. Hol voltál az elmúlt években?
A messzi nyugaton koptattam más macskaköveket. Sopronban tanultam, az NYME-FMK-Alkalmazott Művészeti Intézetben, tervezőgrafika szakon. Közéleti dolgokat csináltam az egyetem alatt: művészeti szakkollégiumot vezettem, előadásokat, workshopokat szerveztem – amelyekre egyébként olykor szentendreieket is meghívtam előadni. Albérleteket váltottam, ceruzát koptattam, és elhasználtam több liternyi tust meg tintát. Tavaly diplomáztam – éppen annak a művészeti szakkollégiumnak, a Workshopronnak az arculatával, aminek az elnöke voltam. Mókás volt: majd’ minden hétre szerveztem eseményeket – és terveztem hozzájuk plakátokat, hogy legyen mit a diplomamunkámba tenni. Ja, meg rengeteg szörnyet rajzoltam. A soproni kitérő mostanában látszik véget érni.
Mondhatjuk azt, hogy bizonyos mértékben visszatértél Szentendrére: ennek egyik első jele, hogy a tavalyi szentendrei logópályázat egyik győztese voltál. Miért indultál ezen a pályázaton? Mennyire kötődsz még a városhoz, miután négy éve már csak látogatóba jársz haza a családodhoz és barátaidhoz?
Nagyon megörültem, hogy a város pályázatot írt ki! Nem is értem, hogy ez eddig miért nem jutott eszébe senkinek, szóval ezúton is egy nagy like a csapatnak, aki ezt kezdeményezte! Hatalmas megtiszteltetés, hogy részt vehettem ebben, és köszönöm a lehetőséget!
Amúgy azért indultam, mert úgy éreztem, hozzá tudok szólni a témához. Persze nem volt egyszerű: éppen túl voltam a diplomán, ami egy elég megterhelő időszak végét jelentette. Az utolsó percben, a határidő napján adtam le a munkámat, a barátnőm nagyszüleinek nappalijából. Aztán délután ettünk egy finom ebédet, bár mire végeztem a leadással, kihűlt a leves.
Persze ez nem a teljes igazság. A helyzet az, hogy egy ideje foglalkoztatott a téma. Pár évvel korábban volt egy egyetemi feladat, ahol városarculatot kellett tervezni – akkor csináltam egy kupac vázlatot és felvetést, amikből végül nem lett semmi egy elhúzódó betegség miatt.
Amikor láttam a pályázatot, ezeket a firkákat vettem elő. Természetesen elég kezdetlegesek voltak, de úgy éreztem, hogy egy jó megoldás alapját képezhetik. Külön klassz volt, hogy amit végül kiválasztottak, az én kedvencem is volt a beküldött terveim közül.
Ami a kötődést illeti, azért jöttem el Szentendréről, mert úgy éreztem, ha a város vonzáskörében maradok, elveszítem az öndefiníció lehetőségét. Sopronban, ismerős arcok és ismerős „körök” nélkül több időm és lehetőségem volt megtalálni önmagamat, és kialakítani a saját értékrendemet – közben néhány új barátságot kötve. Ugyanakkor mégiscsak szentendrei vagyok, és azt hiszem, valahol mélyen mindig arra készültem, hogy egyszer majd visszajövök ide, hogy kamatoztassam a tudásomat. Meg aztán, hogy is ne lennék szentendrei, mikor a soproni bulik után hazafelé menet Sajnosbatárt énekeltem?
A legújabb munkád – ami ennek a beszélgetésnek is a fő témája –, a 2016. évi Szentendrei Tavaszi Napok arculatterveinek az elkészítése. Mindjárt a lényegre kérdezek: az arculat vezérmotívuma egy a tojásból éppen kikelt kiscsirke. Ez a szeretni való kis figura olvas, kottákat vagy maszkot tart a szárnyain, vagy éppen a portréja bekeretezve függ a falon (attól függően, hogy irodalmi, zenei, színházi vagy képzőművészeti programot hirdet). Miért éppen ezt a madárkát választottad, s ez a kis kabalafigura mitől szentendrei? Miért nem mondjuk bárány, ami ugye a város címerében is szerepel?
Ki mondta, hogy csirke (nevet), miért ne nevezhetnénk mondjuk rigónak? A csirke tök máshogy néz ki! Amúgy ennek nagyon egyszerű oka van. A zászlót tartó bárány egy középkori, keresztény motívum, nagyon mély szakrális tartalommal. Azt gondolom, Isten Bárányából nem csinálhatunk „cuki” figurát. Nem mintha nem lehetne jól megoldani, csak szerintem egyszerűen az Agnus Dei nem az a motívum. Persze lehet, hogy más grafikusnak nincs ilyen averziója, lelke rajta…
A szentendreiség már egy érdekesebb kérdés. Egyrészt a madarat a tavasz egy általános – de nem közhelyes – szimbólumának érzem. Tudtommal nincs szentendrei sárgacsőrű, kék rigó – vagy csirke. Ugyanakkor úgy gondoltam, hogy a fesztivál nem csak a szentendreieké. Bőven elégnek érzem, hogy a városi logó egyértelműen szentendrei hangulatot sugároz – legalábbis remélem. A Tavaszi Fesztivál nem csak nekünk, de a Szentendrére érkezőknek is szól. Feléjük is kommunikálni szerettem volna, hogy Szentendre klassz hely, csupa olyan lelkes alakkal, mint ez a mosolygós rigó – vagy csirke.
Avasd be kérlek egy kicsit az olvasókat a „műhelytitkaidba”: a grafikusnak mire kell különösen odafigyelnie és milyen buktatókkal kell szembenéznie a logók és az arculatok tervezésekor?
A sorvégi „a” betűkre, a hosszú illetve rövid kötőjelek alkalmazása közötti különbségre meg a kifutókra. Na de viccen kívül, ezt grafikusonként változik. Persze vannak általánosságok: precizitás, tipográfia, stb. De igazából minden grafikus mást tart fontosnak. Én például nagyon szeretem a rejtett rendszereket, amik – reményeim szerint – a néző tudatalattijában kötnek össze különböző dolgokat. Csak, hogy a Tavaszi Fesztivál madarának példájánál maradjak: ugyanaz a vonalvastagság és rácsrendszer határozza meg a madár geometriáját, az elemek egymáshoz viszonyított méretét, mint ami a Szentendre logó arányait is. A két logó befoglaló-mérete is megegyezik stb. Ezek olyan dolgok, amik elsőre nem egyértelműek, de talán tudat alatt érvényesülnek. Nagyon fontos számomra a letisztult, geometriai harmónia, az egyértelmű üzenet és az időtállóság. Nem igazán szeretem a divatos, hamar elöregedő dolgokat. Nagyon jónak tartom a modernista éra grafikai világát: ha megnézed, mondjuk a 72-es müncheni olimpia arculatát – Otl Aicher munkája – akkor látod, hogy az a mai napig „működik”. A papír megsárgult, de a grafikák kiállták az idő próbáját. Legfeljebb annyit tudnék hozzátenni, hogy a modernistákat sokszor egyfajta hideg távolságtartás is jellemzi: szerintem ez nem feltétlenül szükséges. A letisztultra és az egyszerűre törekszem, úgy, hogy az ne legyen rideg és személytelen.
Szentendrén legalább 150, szakmailag igen jól felkészült képző- és iparművész él, akikről tudjuk, hogy erős kritikával fogadnak minden városi szinten megjelenő vizuális munkát. Nem okozott ez neked – a végeredményben még kezdőnek számító grafikusnak – problémát?
Amikor megtudtam, hogy a tervem az első három logó között szerepel, pánikhangulatban rohangáltam a lakásban, és átkoztam a napot, amikor beadtam a munkámat. Na jó, most túlzok egy kicsit, de nagyon rémisztő volt, és akkor enyhén fogalmaztam. Van erre egy mondásom: annál, hogy ha Szentendrén veszítesz valamiben, csak az a rosszabb, ha nyersz… Ugyanakkor nagyon, de nagyon boldog voltam, és most, hogy már az is kiderült, hogy a három nyertes terv közül az enyém lett a befutó, amiből a város végül megterveztette egy másik grafikussal az arculatot, hatalmas megtiszteltetés. De tényleg. Azóta elmúlt a pánik, mert úgy érzem, hogy a logóm olyan, amilyennél jobbat nem tudnék csinálni. Persze, lehet, hogy máshogy is meg lehetne oldani a városi logó problémakörét – mindenre van más megoldás – de nekem nincs rá jobb ötletem, és ezek szerint a többi pályázónak sem volt. Abban biztos vagyok, hogy minden általam ismert szakmai kritériumnak megfelel.
Lesznek-e még további munkáid a városban, és ha igen, mik ezek? A további munkák kapcsolatban állnak majd a tavaszi madárkával, vagy más koncepciót követve készülnek?
Hú, sok minden lesz! Amint leteszem az egeret a Tavaszi Fesztivál után, azonnal belekezdek például a Teátrum arculatába. Az a tervem, hogy az is hasonló viszonyban lesz a Szentendre-logóval, mint a madárka: teljesen más, de struktúrájában és fogalmazási módjában azonos. A SzeVi jelenlegi, ezzel a számmal debütáló arculatának kidolgozásában is részt vettem, és van még egy-két városi intézmény, ahonnan megkerestek, de erről egyelőre nem beszélhetek. Az mindenesetre biztos, hogy sok feladatot kell megoldani, én pedig arra törekszem, hogy a tőlem telhető legnagyobb szakmai színvonalon találjak megoldásokat.
