Február 5-én nyílt meg Kunné Paulusz Györgyi kiállítása a Városházán. A művésznő tárlatán dr. Török Balázs alpolgármester üdvözölte a vendégeket, majd Ries Zoltán, az Ikon Csoport elnöke nyitotta meg a kiállítást. Az alábbiakban az ő beszédének kivonatolt, erősen rövidített változatát közöljük.

Ikonok: képbe zárt imák lógnak a falakon, a kiállítás címadó megfogalmazása szerint is, tartalmilag is. Mi az a késztetés, ami miatt egy festő föladja a lehetséges témák sokféleségét, és az édesen hívogató szabadság helyett magára kényszerít egy olyan kezes-lábas öltözéket, mely nemcsak szabad mozgásában akadályozza, hanem a szűkült mozgástér következtében gondolatait is óhatatlanul beszabályozza, cselekvőképességében korlátozza? Így gondoljuk legalábbis, kívülállók. De így van-e valójában?
Az ikonfestő nem egy élő ember portréját, hanem egy szent ikonját festi. A szent halála után „mennyei” testben a Mennyországba kerül. Az ikonfestőnek pedig ezt a feltámadt, „lelki testet” kell lefestenie, ezért ábrázolásában kerül minden testi, fiziológiai, pszichológiai elemet. Maga az ikonon ábrázolt szépség sem a test fizikai szépsége, hanem a lélek legtisztább belső szépsége. A képeken nincs árnyék, ez is segíti a belső ragyogás érzetét.
A kialakult szigorú bizánci stílus a maga merev formai sajátosságaival, tömörségével, egyszerűsítésével, talán ezek által nyert bizonyos konstruktív jellegével egyúttal jelentős absztrakciós többletet is hordoz; sokkal több absztrakciót, mint amit óhatatlanul minden kétdimenziós ábrázoló lép is magán visel. Nem véletlenül, hiszen az elvonatkoztatás az ikon funkcionális lényege is.
A modern művészetben történtek kísérletek, nem is az ikonok korszerű átértelmezésére, hanem inkább átírására, Szentendrén is. Közismertek Vajda Lajos ide tartozó munkái és Aknay János megérlelt, ikonszerű képei. Lényeges különbség van azonban a hivatkozott modern megközelítések és a tradicionális ikonfestés között: míg az előbbiekben valamiképpen az ember istenül, az utóbbiban az Isten emberül; azaz ölt emberi arcot a felfoghatatlan Isten, Krisztus, a megdicsőült Istenanya és a szentek.
Paulusz Györgyi a tradicionális ikonfestést követi, ezen belül is a bizánci hagyományt. Nem felnőttkori felismerés vagy hirtelen hóbort lökte ebbe az irányba: már gyerekkorában megszerette ezeket a képeket, melyekkel családi környezetben és a környék pravoszláv hagyományaiban és élő jelenében bőségesen találkozhatott. A szokásos Krisztus-Istenanya-szentek ábrázoláson túl szívesen jelenít meg magyar szenteket. Nem fest sokat, gyártásszerűen. Nem kísérletezik a szabályok fölrúgásával, de óvatosan tágítja azokat. Színvilágában a konfekciót finoman testre szabja; a maga egyéniségére. Van, hogy kilép a kép síkjából, megduplázva a kétdimenziós teret. Mindezeket alázatos visszafogottsággal teszi. Alázattal festett képeit alázattal érdemes szemlélni.
Az elején megfogalmazott kérdésre, hogy milyen is lehet az a lelkület, mely hivatott ikonfestővé tesz valakit, Mendelssohn Paulus című oratóriumának hallgatása közben a megkövezett István szavai villantották föl bennem a választ; érvényes, költőien tömör megfogalmazásban: „Te egyedül vagy az életem, Uram, így halálom csak nyereség nekem”.