Nyolcvanötödik születésnapja van 2015. január 12-én Szentendre egyik festő doyenjének, Balogh Lászlónak.
E néhány sort köszöntőnek szántam azok nevében is, akik régóta ismerik és tisztelik őt, s akiknek Balogh László nem csak festő, de igaz szentendrei lokálpatriótaként a város értékeinek őrzője is.
Van egy szentendrei festő, akit mindenki Lacinak nevez a háta mögött is, pedig már idős bácsi, hisz immáron túl van a nyolcadik ikszen. De hát ő Laci, a Balogh tanító úr fia, aki művésszé lett. Ő a miénk, szentendreieké, akár akarja és deklarálja ezt az éppen aktuális művészettörténet, akár nem. Mert a közösséget nem a tollforgatók illékony akarata, jó- vagy rosszindulata működteti, hanem ennél sokkal nagyobb erők, az együttélés tapasztalatainak mozgásában szüntelenül születő tektonikus közös emlékezet erői. Mert a közösség saját akarata szerint nevez el, jelöl meg bárkit és bármit, és ebből nem enged. Teheti, mert értékei között nem csak maga az ember, a személyiség van, hanem annak minden szála, kapcsolata is, ahogyan maga és felmenői által beépült a város életébe. S ez a kristályosodás, amit az évtizedes tapasztalatok alakítanak, olyan, mint a borostyánba zárt falevél sorsa, megmásíthatatlan üzenet marad akár évszázadokon át. Mindaddig, míg a közös emlékezet képes megőrizni, gyarapítani átlátszó időkérgeit, így marad ott aranylón csillogó, megkövesedett gyantaburkába bezárva.
Nos, ilyen számomra Baloghlaci. Így, egybeírva, tüzes csillogással a szemében. Szerencsés volt, mert olyanok között nőhetett fel, válhatott festővé Szentendrén, mint Barcsay Jenő, és olyanok barátságát is magénak tudhatta, mint az idős barát Bánovszky mester. Fiatalon megismerhette a Szentendrei (régi) Művésztelep alapítóit, hiszen már 1958-tól tagja volt. Láthatta a művésztelep időnként bohéman vidám, máskor a történelem kemény csapásai miatti tragikus hánykolódását. Megtapasztalhatta a méltatlan megalázásokat, de a törtetők és furakodó percemberek tündöklését és bukását is.
A közösség akaratából már fiatalon a város arculatának egyik formálója volt, amikor Szentendre a forradalom után lassan kiemelkedett évszázados elfelejtettségéből. Megtapasztalhatta a korabeli hatalom kultúrpolitika bukdácsolásait éppúgy, mint azt is, amikor éppen e hatalom és a média jóvoltából a város nemzeti rangú értékké emelkedett. Értékvállalásában a kevés Barcsay-tanítványok egyike. Deim Pállal komoly missziót vállaltak azért, időnként a konfliktusokat sem kerülve, hogy a háború előtti, még elutasított fiatal festőnemzedék, Vajdáék a szentendrei képzőművészeti szcéna fontos részévé lettek Barcsayékkal együtt, úgy, hogy ők nem tagadták meg az alapítókat sem.
Balogh számomra oly kedves korai munkái még kötődtek a városképhez. Állandó keresője, felfedezője és újraértelmezője volt ezeken a festményein a szentendrei motívumoknak. De ahogy nézőpontja a tetők fölé emelkedett, úgy távolodott el a közvetlen látványtól. Előbb az erős sötét kontúrok váltak önálló rajzolattá kompozícióiban, hogy majd a hetvenes évekre már a színek és formák kényes egyensúlyában adjanak új értéket a képeinek. Ekkorra már egyre inkább letisztul formavilága, a formák és színek egymáshoz való viszonya, ütköztetése, harmóniája érdekelte inkább. Szinte már laboratóriumi tisztaságú és pontos mérleggel mért tiszta festői problémákkal foglalkozott. Érdekes azonosság és sajátos eltérés a vásznain és szitanyomatain az egyszerű harmonikus formává váló emberi alak szerepeltetése. Itt ő már olyan távolra jut a konkrét ábrázolástól, mint az írás betűi eredeti alakjuktól, már jelképpé, grafikai festői jellé szublimálja azt. Mégsem kell ahhoz sok nézelődés, hogy felismerjük a múltból átsejlő Barcsay-forma üzenetét is. Mestere konstruktivista tradícióit folytatja, emeli új szintre, olyanná, amelyet a kompozíciók labortisztaságú szerkesztése különös értékké emel. S bár képeinek témái, címei lírai mondandójukkal időnként meglephetik a nézőt, képi megfogalmazásaiban transzcendens tisztasággal szembesülhetünk.
Isten éltessen Balogh Laci! Jó egészséget és boldogságot kíván egy régi rajongód,
Benkovits György (Sutyi)
