Beszélgetés Regős István festőművésszel kiállítása kapcsán

A Ferenczy Múzeumi Centrum a kortárs szentendrei művészeket bemutató új kiállítóhelyét, a Szentendre-termet a napokban a te „Fényjátéktér” című tárlatod avatta formabontó, frappáns megnyitóval, amelyen – az önmagát írónak, költőnek, műfordítónak, tűzoltónak, katonának és vadakat terelő juhásznak tituláló – Laczkfi János vezette a nagyszámú közönséget a képek hatására született írásaival.
A tárlat is rendhagyó, hiszen ez az első „kurátori”, vagyis egy bizonyos elképzelés alapján összeválogatott kiállításom. Amikor Kopin Katalin kurátor megkeresett az ötlettel, hogy a képeimen levő, vissza-visszatérő témák alapján rendezne itt kiállítást, ráadásul elsőként, meglepődtem.

Bő tíz éve volt Szentendrén tárlatod. Nem számítottál egy újabbra?
A hatvanadik születésnapomat tavalyelőtt „megúsztam”, s már nem is gondoltam rá. Örömmel mondtam azonban igent. Három hónapom volt a rákészülésre. Ez a kiállítás végül is nem a teljes életművet, hanem széles spektrumú sorozatokat mutat be, a kezdetektől napjainkig, ráadásul nem időrendben.

Ezek a sorozatok egy-egy motívum – Világvevő, Bőrönd időutazóknak, Szürreália, Fürkésző fény, Klasszikusok, Jellemrajz nyaralóval, Kilátások – köré rendeződnek. A szinte mérnöki precizitással megfestett, szűkszavú, abszurdba hajló alkotások csoportjait ezek fűzik össze.
Jellegzetes kelet-közép-európai hangulatú képek. Kafka és Hrabal írásai, Menzel filmjeinek hatása alatt valami hasonlót kerestem valaha, de a képzőművészet terén nem találtam ilyen karakteres festészetet. Emiatt is választottam egy nagyon önálló, nagyon eltérő utat.

Elvont, élőlények nélküli, szürreális világot ábrázolsz a festményeiden. Az épített környezet vagy a természeti táj ridegsége, geometrikus volta jellemzi ezeket.
Ha egy ember megjelenik, idilli életképpé változik a mű. A képeim utalások, emberábrázolásra nincs szükségük. Az ember alkotta tárgy megjelenítését tartom fontosnak, ennek van szerintem drámai hatása.

Képeiden a legprózaibb használati tárgyak műtárggyá alakulnak, új tartalmat, új értelmezést nyernek. Mitől válik számodra valami témává?
Attól, ha inspirál, ha elég érdekesnek tűnik, vagyis ha a műtárgyban találok kifejezési formát. A 20. századi képzőművészet ismert fogalma, az „objet trouvé” (a talált tárgy) – belelátni egy tárgyba valamit, ami sok ember érzéseit fejezi ki. Egyszer találtam egy kis újságfotót Frank Lyold Wrightról, amint a kocsijában ül, s csak a visszapillantó tükörben látni az arcát. Innen indult a gondolat, hogy a mai emberek többsége távolságtartással, az autóból látja a világot. Ez a motívum többször is előjött a képeimen.

Az ötlettől a megvalósulásig folyamata érdekelne. Ha meglátsz egy régi Vulkánfieber bőröndöt, hogy lesz ebből tárgykép, amelyen a vörös csillagos Parlament előtt sorakoznak az ötvenes évek babakocsijai, utalva a Ratkó-korszakra?
Ha megszerzek egy tárgyat, egy ideig nézegetem, gondolkodom rajta. Hogy mi jut vele kapcsolatban az eszembe. Sokszor félreteszem, előveszem, azután, ha megvan az ötlet, már könnyű.

Képeid egyik hangsúlyos motívuma a zene…
Fontos számomra. Sok közöm volt hozzá már a gyerekkoromban is – énekeltem a Rádió Gyermekkórusában, és sokáig zongoráztam. Ráadásul Salzburgban voltam kétszer egy-egy hónapos ösztöndíjjal, ami nagy hatással volt rám – Mozart portréja, figurája több képemnek is a témája.

Az egyik főműved, a Gauloises, a párizsi Champs Élysées csillogó eleganciáját ütközteti a kenderkóc-füstöt okádó, papundekli Trabanttal – Kelet-Közép-Európa és a vágyott Nyugat világát.
Ez a kép az első nyugati utunk katartikus élményéből született, amikor Trabanttal Párizsba mentünk, s azt a furcsa érzést jeleníti meg, amit mindenki megélt a nagyvilággal, a szabadsággal való első találkozáskor.
Hogyan élted meg később azt az élményt, hogy a nyolcvanas évek végén elért végre ide is a szabad világ?
A rendszerváltással véget ért a művészek viszonylagos egzisztenciális biztonsága. A képzőművészet presztízse csak látszat. Addig létezett az ún. képcsarnoki festészet, ami a vásárlásokkal biztosította a napi megélhetést. Az csak álom, hogy a művészetből normálisan meg lehessen élni. Nem lehet belefeledkezni az alkotásba, ha nincs miből kifizetni a gázszámlát.

Mit tudtak kezdeni a képzőművészek ezzel az új helyzettel?
A rendszerváltás utáni légüres térben, aki tudott, elment tanítani, a többiek pedig kényszervállalkozásba kezdtek, ahogy mi is. Feleségem, Anna textilművész, számára is megszűnt a háttér. Ezért döntöttünk úgy, hogy a házunk pincéjét rendbe hozzuk, s ott nyitunk egy kortárs design galériát, amelyben a kollégákat is segítve színvonalas magyar és nemzetközi tárgyakat árulunk.

A mostani kiállítás számodra is rácsodálkozás, hiszen egykor eladott, rég nem látott képeid kerültek most vissza átmenetileg hozzád. Milyen érzés megválni egy műtől?
A ’85-ös első önálló kiállításom után kezdtek hozzám jönni a gyűjtők, elég sok képet eladtam itthon és külföldön egyaránt. Nehéz megválni egy képtől, de meg kell élni. Örülök azonban, ha valakinek tetszik, és szívesen él vele együtt.

Hány alkotásod van közgyűjteményben?
Kettő a Ferenczy Múzeum gyűjteményében található, egy munkám pedig a váci Tragor Ignác múzeum tulajdona. Egy pedig, a Széchényi Döblingben a nagycenki Széchényi Emlékmúzeumban van, annak is a raktárában – nincs ugyanis kiállítva.

Most, amikor szinte egyben láthatod az eddigi életművet, hogyan összegzed?
Ezen a kiállításon számomra is újdonság egyben látni a régi és a mai képeimet, így töményen, s ez ráébreszt alapigazságokra. Lassan dolgozom, kevés képem van – 30 év alatt kb. 400 képet festettem. Stilárisan is sokat változtak a képeim. Régebben lazábban, áttetsző színekkel, ma viszont már 5–6 réteg festékkel festek.

1973 óta élsz Szentendrén. Mennyiben hatott képeidre a város festői öröksége, szelleme, hangulata?
Nem használom a képeimen az egyébként is tűnőben levő szentendrei motívumokat, számomra inkább a hely szelleme követendő. Az innen kiemelkedő művészet, például az Európai Iskola, mindig nagyon önálló volt.
Jó itt lakni, jó, hogy ennyi művész él itt együtt, jó érzés kimenni a Fő térre, találkozni a többiekkel, akiknek ugyanazok a problémái, azonosak a gondolataink.

Rappai Zsuzsa