Életének 64. évében elhunyt Velekei József Lajos grafikus és szobrászművész. Családja, barátai és tisztelői december 13-án búcsúztatták el Kisorosziban a Református Misszió Gyülekezeti Termében, melynek mennyezeti és falfestményeit ő készítette.

Szakolczay Lajos író soraival tisztelgünk emléke előtt:
“Ha az ember jeleket hagy maga után, avval, hogy beépíti magát a halhatatlanságba, egyúttal a kozmosz része lesz. Nem a csillagközi távolságok lebírásával – önmagunkhoz utazni is a legnagyobb próba –, sokkal inkább a megszelídített idő konstanssá való tételével. Valaminő rögzítésről van szó, az adott pillanat – szabadságmámor, rabságból való meneküléskényszer – megőrzéséről. Hogy tovább tudjunk álmodni magunkat, hogy tovább tudja álmodni magát az emberiség.
Velekei József Lajosnak, aki nemcsak szobrász, de kitűnően rajzol is, ilyesféle szabadító gondolatok járhattak a fejében a két évtizeddel ezelőtti gödöllői Világfa – a szabadságunk ékességét őrző szobor – megalkotásakor. Az idő rombolhatja az emlékművet, rombolta is, de a pótlásként rákerülő új és új szárnyak szakrális magasba emelik – most csak a történelemre figyeljünk – a magyarság szabadságba vetett hitét. Minthogy a világfa lecsonkolt oszlopmása a világtengely – sok helyütt ezt is a fa jelképezte –, a „tartószerkezet”, amely a kozmosz három világát köti össze, a világmindenség megtartója.
Az égbe nyúló létra – fokait filozofikus tudás köti össze – az életmű talán legfontosabb része. Nem a mágikus, néphitben gyökerező „tanok” miatt – az anyagalakítás sejtelmei között nyilán ezek is munkálnak –, hanem az anyagot szellemé szintetizáló folyamat (bizonyos szakrális körökben való följutás) következményeként. Velekeinek, mivel tudása belülről jön, nem szükséges naponta a Jelképtárat böngésznie, hogy szobraival eljusson arra a – képzelt és valódi – síkra, amelyen a műalkotás több mint szobor.
Organikus létimádata – ehhez mesteri faragás is szükséges – áttöri az összes megszokásba merevedett formát. Nála a fa nem csupán a golgotai sötétséget, Krisztus kereszthalálára utaló drámát jelenti, hanem a növekedés, sarjadás, kitárulkozás – álmodván a csillagközi pályára való jutás – fenségét is. Kormos ez a fenség, mert életünk szikkadt tekenőjében a száraz rögökön ördögfiak dobolnak, és fénnyel vakító ez a fenség, mert katedrálisok legét – a hit ózonként való fölszippantását – szimbolizálja. Az egymásra omlasztott kezdet és vég – a tengert hullámoztató ég – szentségével? A kitörésével is bölcsnek maradt ember alázatával.”