Március 2-án nyílt meg Bakos Lehel kiállítása Ékes ércek címmel a Városháza Galérián. Az alábbiakban dr. Sipos József orvos, gyűjtő, szobrász megnyitó beszédét közöljük rövidítve, szerkesztett változatban. 

A gyűjtő és a gyűjtemény olyan fogalmak, amelyek a köztudatban kettős, nem mindig pozitív megítélés alá esnek. A gyűjtő különleges embertípus, aki mindent megtesz a cél érdekében, azaz hogy gyarapítsa gyűjteményét. Sokan úgy gondolják, hogy a gyűjtők mind nagyon gazdag emberek. A valóság az, hogy sok gyűjtő éhezik, hogy meg tudja szerezni az áhított tárgyat. A gyűjtés végeredményben sokszorosan hasznos dolog, úgy az egyénre, mint a társadalomra nézve, mert kultúrateremtő.

Kérem, hogy ilyen pozitív jelenségként szemléljük e csodálatos gyűjtemény létrehozóját. Bakos Lehel ezt a gyűjteményt sok éves munkával hozta létre. A több mint másfélszáz veret a 9. és a 10. századból származik, vagyis a honfoglalás korából. Származási helyük feltehetően a Kárpát-medence. Anyaguk réz, ezüst, bronz, néhol aranyozási nyomok találhatók. Zömmel öntéssel, kis részük trébeléssel készült. Mivel az ötvösség gyakorlatához szükséges szerszámok aránylag kisméretűek, őseink nomád életkörülmények között is magas színvonalon tudták űzni ezt a művészetet. Az itt kiállított anyag képi feldolgozása során a megmért tárgyak kétszeres, illetve négyszeres nagyításba vannak ábrázolva, ami a jelképek jobb érthetőségét szolgálja, a képek színezése pedig növeli azok plaszticitását.

A magyar őseink a középkor hajnalán már egységes és kifinomult fémművességgel rendelkeztek, ami a kutatások szempontjából fontos, mivel az általuk használt bőr- és faeszközök – szerves anyagok lévén – elkorhadtak az idő folyamán. Napjainkban reneszánszát éli a honfoglalás kor kutatása. Az országszerte zajló talaj-munkálatok, autópályák építése során egyre több honfoglalás kori lelet-együttes kerül felszínre. A korszerű kutatási módszereknek köszönhetően egyre bővülnek ismereteink, és kialakulóban van a magyarok őstörténetének új, tudományos értelmezése.

Őseink művészetének egyik jellegzetessége a tarsolylemezek palmettás díszítésmódja. A tarsoly fém fedőlapját domborítással, majd poncolással munkálták meg, a hátteret gyakran aranyozással díszítették. A férfiak ruházatát dísztő ékszereken gyakoribb az erősen stilizált növényi motívum, mint az állati figurális díszek, de vannak kivételek, ilyen a Felső-Tisza vidékén feltárt karosi övveret turul madara. Másik jeles emlékünk a Tiszabezdédi állatalakos jelenetet ábrázoló tarsolylemez, amelyen több képzeletbeli lényt jelenít meg a művész. Ezen a 10 századi tarsolylemezen már megjelenik a kereszténység szimbóluma a kereszt is. A gondosan kivitelezett viseleti tárgyak nem pusztán díszítő szándékkal készültek. A stilizált szellemlények védelmet nyújtottak viselőjük számára, így az ősmagyarok művészete kultikus és dekoratív funkciókat egyaránt betöltött.

Jelen tárlat célja, hogy felhívja a figyelmet múltbéli kultúránknak egy kevésbé ismert szegmensére. Egyben betekintést nyújt a korai magyarság szép iránti igényébe, szellemvilágába. Úgy tekintsünk ezekre az örök értékű művészi alkotásokra, mint őseink múltból jövő üzenetre. A belőlük sugárzó szakrális szellemiség legyen egy üdítő tiszta forrás, útjelzés nekünk, a ma emberének.