2022. február 6., 14:14
Felhívjuk az Olvasó figyelmét, hogy ez a cikk több, mint 2 éve jelent meg, ezért elavult információkat tartalmazhat.

Januárban töltötte be 90. életévét Román Elemér. Fülöp Zsolt polgármester köszöntését feleségével, Jutkával Széchenyi téri otthonukban fogadta. A vidám hangulatú beszélgetés során sokat megtudhattunk az ünnepelt életéről és családjáról. A házaspár arról is megfogalmazott néhány kedves gondolatot, hogy mi a hosszú és szeretetben megélt közös évek titka.

Román Elemér 1932. január 20-án született Székelyudvarhelyen. Édesapja, Román Ferenc vargyasi, édesanyja Koncz Ilona erdővidéki származású volt. Elemér bácsi mesélt a nagypapáról, akit csak „amerikás Román Réz Ferencnek” hívtak a faluban, ezt a ragadványnevet azért kapta, mert az 1920-as évek elején az Egyesült Államokba ment szerencsét próbálni, ahová vele tartott legidősebb lánya és veje is. Eközben a nagymama, akit „Nanyunak” is becéztek, otthon maradt nyolc gyermekükkel.  „Papu”, néhány évvel később visszatért közös otthonukba, ekkor a fiúkat iparra fogták. Elemér bácsi édesapja Brassóba ment, hogy kitanulja a mészáros mesterséget, majd később Udvarhelyen nyitott mészárszéket.

Elemér bácsi születése után egy újabb fiú érkezésének örülhettek a szülők. Román Viktor 1937-ben jött a világra és az ő élettörténete is bővelkedett izgalmakban. Az ünnepelt sokat mesélt szeretett öccséről, aki szobrászművészként szerzett világhírnevet magának.

Mivel édesapjuk középparasztnak számított, így a fiúk lehetőséget kaptak a továbbtanulásra. Elemér hídépítőmesternek tanult, öccse pedig Marosvásárhelyen, majd Bukarestben folytatott művészeti tanulmányokat. Később Elemér bácsi is beletanult kicsit a szobrász mesterségbe. A „vén Román” – Elemér így nevezi magát, hiszen a családban már régóta ő a rangidős. A diploma megszerzése után 35 évet dolgozott egy nagynevű építkezési trösztnél, akik az 1972-es bukaresti földrengés utáni újjáépítésben is részt vettek. Sokszor a szombatokat és a vasárnapokat is munkával töltötte, hatalmas stábot, mintegy tízezer főt számláló szervezetet irányított technikai aligazgatóként. Igazgatói kinevezése magyar származása miatt nem történhetett meg a Nicolae Ceausescu vezette  Romániában. Elemér bácsi kiemelte, mindig is törekedett arra, hogy jó vezető legyen, mert az emberek egészségére nagyon rossz hatással van a munkahelyi stressz és a folyamatos félelem.

Magánélete igazán szerencsésen alakult. 1948 húshagyó keddjén egy diákbálon ismerkedett meg egyik barátja húgával. Az akkor 15 éves Jutkával rengeteg levelet váltottak, mivel a távolság miatt nem tudtak gyakran találkozni. Mindketten örömmel idézik fel ezt az időszakot. Nagyon izgalmas volt, amikor egy-egy levélre várni kellett, amikor pedig végre megérkezett, az ember szinte kívülről megtanulta a tartalmát. Arról is meséltek, hogy a gyerekek és a fiatalok milyen élénk közösségi életet éltek akkoriban. Télen ródliztak, korcsolyáztak, nyáron a Küküllőben fürödtek, kirándultak és zsúrokra jártak.

Jutka tanítóképzőbe járt, de magyar származása miatt később nem gyakorolhatta hivatását, nem taníthatott gyerekeket. Végül az egészségügyben sikerült elhelyezkednie. Elemér bácsival 1956-ban kötöttek házasságot, és a fiuk, Tamás 1963-ban született meg. Elemér és Jutka két, már felnőtt fiú unokával is büszkélkedhetnek. Menyük, Erzsébet pedig a helyi református egyházközség oszlopos tagja.

Hogyan kerültek Szentendrére? Tamás és Erzsébet a Szmolnyicán tett szert egy telekre, ahol építkezni kezdtek. Családi összefogással fel is épült az új otthon, de Elemér bácsiék egyedül maradtak Erdélyben, ezért úgy döntöttek, hogy inkább a család után jönnek Magyarországra. A tágas kertes ház után eleinte nehéz volt megszokni a lakótelepi otthont, de ma már nagyon szeretik az itteni életet. A Széchenyi téren minden elérhető a számukra, közel van a posta, a patika, és „Gyula” kisboltja is, ahol a bevásárlást elintézhetik. A nyarakat azonban még mindig Vásárhelyen töltik.

A beszélgetés során gyakran visszatértünk öccse életére is, Elemér bácsi büszkén és szívesen mesélt róla a vendégeknek. Viktor 1967-ben elnyert egy ösztöndíjat és hamarosan Párizsba költözött, ahol letelepedett. Monumentális köztéri szobrai állnak számos francia városban, és több közgyűjtemény is őrzi műveit, például a Fonds National d’Art Contemporain, a Los Angeles-i UCLA, valamint a leganoi Szépművészeti Múzeum. Mivel saját gyermeke nem született, segítette bátyját és családját, Elemér bácsiéknak így lehetőségük volt világot is látni. Sokat utaztak Franciaországban, amelyekről szép emlékeket idéztek fel. Amikor Viktor 1995-ben rövid betegség után váratlanul elhunyt, Elemérre maradtak a munkái, aki nagyon szívén viseli öccse életművének gondozását. Szülőfalujukban az általános iskola Viktor nevét viseli. 2008 szeptemberében a Homoródszentmártonhoz tartozó, egykor külön faluban, Bükkfalván Román Viktor-szoborparkot hoztak létre. Elemér bácsi pedig a püspökmajori otthon garázsában egy egész gyűjteményt őriz a szobrok kicsinytett másaiból, amelyeket polgármester úrnak is megmutatott.

Szóba került az egészség is. Elemér bácsi szerencsére nagyon ritkán betegeskedik, és 90 évesen is futva közlekedik a lépcsőn. Az ünnepelt szerint kitűnő egészségét az egész életében tanúsított mértékletességének köszönheti. Követi édesapja példáját, aki azt mondta „mindig csak annyit egyen, hogy még éppen egy kicsi kelljen”.

A házaspár mesélt arról is, hogy sok anyagi nehézség jellemezte a kezdeti éveket, de megtanultak bánni a pénzzel, és egyetértéssel haladtak előre. Jutkával mindig sokat nevetnek és úgy érzik kölcsönösen jó hatással vannak egymásra. Hiába látják, vagy emlékeznek vissza másként bizonyos dolgokra, tiszteletben tartják a másik igazságát. Nagyon fontosnak tartják, hogy ápolják a baráti kapcsolataikat, és hogy mások segítségére legyenek. Hozzájuk bárki fordulhatott a problémájával, de az is igaz, hogy sokszor visszakapták az önzetlenül nyújtott segítséget. A családjuk is nagyon sokat látogatja őket, mindenben igyekeznek a segítségükre lenni.

Erdélyi származásuk miatt a beszélgetés során szóba került a magyarok és a románok viszonya is. Az ő gyerekkorukban a környékükön még magasabb volt a magyar lakosság aránya, mint napjainkban, de úgy látják, hogy a két nemzet közötti viszonyt ápolni kell és nem az ellenségeskedést szítani, mert ugyanolyan emberek és szomszédok vagyunk mindannyian.