Mindig a legegyszerűbb dolgokból születik a csoda. Egy maroknyi kitűnő színész verset mondott. Semmi különöset, nem csak a vájt fülűeknek való nehezeket, hanem azokat, amiket mindenki ismer, könyv nélkül fúj, kívülről tud; hála a szigorú, szemüveges tanító néninek, vagy éppen a fiatal tanár úrnak, akihez így lehetett hozzáférni vagy imponálni neki. A Szentendrei Teátrum és Nyár műsorában láttuk az Anyám tyúkja című előadást.

Ezen az estén a legközvetlenebbül tapasztalhatta meg a közönség, hogy micsoda ereje van a szavaknak, a költészetnek. Mindez talán fellengzősnek és (egyáltalán nem-trendi módon) patetikusnak is tűnhet, de sodortak, vittek a szavak, áradtak a versek, térben és időben rendetlenül, hol kortárs, hol reneszánsz kori, hol gondolati költemény és utána közvetlenül éppen egy profán életkép, sorban szépen egymásnak adták át a szót vagy éppen a másik szavába vágtak a színészek; és csak ültünk és megbűvölten hallgattunk: a szimfóniát, a magyar líra legjavát.
Mácsai Pál mint egy karmester irányította a társulatot, időnként a közönségnek is vezényelt. Az est keretét Weöres Sándor varázsvilágának versei szolgáltatták, kezdődött a Bóbitával, és egészen Az éjszaka csodáiig jutottunk. Úgy tűnt, az ámbitusos, egyszerű díszlet ontja a legkülönbözőbb versfelfogású előadókat. Az első meglepetés Takács Nóra Diána volt, aki soha nem hallott módon vonta felelősségre Csokonai Reményét. Volt hivatásos versmondó is, Nagy Zsolt szolid fekete öltönyben csikorogta, ki ne fogjon könnyelműen „a húrok pengetésihez”. A legnehezebb feladat ez este Csuja Imrének jutott. Hihetetlen mélységeket mutatott meg Babits: Jónás imájában és a Szózatban, és neki jutott az a hálás vagy hálátlan szerep, hogy az Anyám tyúkját is előadhatta. Alkatát meghazudtoló könnyedséggel pattant egyik „szerepből” a másikba. Vajda Milán pedig megosztotta velünk Petőfi pajzán-erotikus kalandját A négyökrös szekérrel. Kerekes Éva Füstbe ment terv értelmezésénél szinte vártuk a diákköltészet valamelyik kreatív befejezés változatát (s félreálltam szótlanul/ hadd repüljön tovább). Voltak élet-
képszerű megoldások, kórus alakult Pilinszky Négysorosának elmondására, majd a Bethlehemi királyok dramatizált változata nyűgözött le, aztán egy-egy kevéssé ismert remekműre csodálkozhattunk rá: Petri György karakán kijelentéseire, Nemes Nagy Ágnes képeire vagy Dsida Jenő rezignáltságára. Legalább ötven verset hallottunk, és közben latolgattuk, hol marad, belefér-e Arany lírája, Berzsenyi tüze, Illyés gondolatmenete? De a hiány még kiáltóbb lett. Nem szólalt meg Vajda János, Tóth Árpád, vagy a nekünk oly kedves Vas István sem. A hiányérzet számvetésre ösztönzött.
„Állni látszék az idő”… és az est éjszakába nyúlt. Furcsa módon a fináléban mindenki belekezdett egy-egy versbe, aztán félreálltak, átadták a helyüket a következő töredéknek, érzékeltetve, lesz még folytatás, hiszen a magyar líra kincsestára kimeríthetetlen. Milyen szép hagyomány lenne – indítványozta egy szépszámú unokáját hazafelé terelő nagymama –, ha jövőre folytatódna ez a versünnep. Várjuk az Anyám tyúkja II.–t!