Rendhagyó beszélgetés Balogh László szentendrei festőművésszel. Mint arról beszámoltunk, a március 15-i nemzeti ünnepünk alkalmából számos szentendrei személyiség kapott magas állami kitüntetést. Az őket bemutató sorozatunkban most Balogh László festőművész rendhagyó portréját olvashatják.  Rendhagyó, hiszen interjúnak indult, de Laci bácsit, a szentendrei művészvilág doyenjét „nem lehet”, de nem is érdemes kérdésekkel korlátozni. Megállíthatatlanul áradnak belőle a szentendrei művészvilág történetei. Mire kérdeznénk, már válaszolt is. Így most egy többórás beszélgetés legérdekesebb mondatait idézzük. S mint ahogy az ecsetvonásokból végül összeáll a festmény, bízunk benne, hogy ezekből a mondatokból is összeáll egy olyan portré, amely tükrözi a csillogó elmét, az életvidám művészt, a szerető családapát és nem utolsósorban Szentendre szerelmesét.

– Hogy örülök-e a díjnak? Hát, azt szoktam mondani, hogy jó, ha van ilyen is a padláson! De én nem a díjakért alkotok, nem azok érdekelnek. Az volt az igazi élmény és a nagyobb elismerés, hogy a díjátadás után égtek a telefonvonalak és jöttek személyesen is nagyon sokan gratulálni. Ezekből éreztem a felém áradó őszinte szeretetet. Nekem ez a fontosabb, ez az igazi elismerés.
A díjátadón elhangzott a miniszter úrtól egy mondat, amit én is szoktam mondani. Azt mondta: visszatekintve az elmúlt évtizedek kitüntetéseire, hogy néha olyanok is kapnak díjat, akik tényleg megérdemlik… 84 évesen én vagyok a szentendrei művészvilág doyenje, 50 éve veszek részt aktívan a városunk kulturális életében, és ezért úgy érzem, joggal örülhetek most az állami kitüntetésnek, ugyanúgy, mint amikor szeretett városom kitüntetéseit vehettem át.
Ez ugyanolyan jól esett, mint amikor négy éve, 80 éves koromban, az életmű kiállításomon ott volt fél Szentendre. Pedig tőlem nem függ senki. Én nem osztok díjakat, pénzt, egyebet, mégis eljöttek, mert úgy érzem, szeretnek. Az az igazság, hogy én soha sem tudtam és nem is akartam önmenedzselő lenni. Soha nem sertepertéltem politikusok, hatalmasságok körül, mégis elismertek. Nekem – Barcsayt idézve – megérte becsületesnek maradni.
Hogy mi a művészet? Az élet maga! A művészet a társadalom lelkiismerete. Tehetség, tudás, szorgalom és egyéniség. De! A festő, miután megtanulta a mesterségbeli alapokat, utána hozzá kell adja a saját egyéniségét is, akkor válik művésszé, és attól lesz a műve műalkotás.
Az alkotónak tudnia kell, hogy minden a természetből indul ki! Annak tanulmányozásából és ismeretéből. A természet ugyanis a legnagyobb tanítómester. A természetet, mint ürügyet használja és értelmezi át az egyénisége, tehetsége szerint. A szolgai másolás nem művészet ugyanis. Bele kell vinni az egyéniséget, a saját kialakított stílust, és ez sokszor nagyon kemény munka. Nem okoskodni kell, hanem érezni és alkotni. Én érzelmi lény vagyok, így Goethe-vel együtt vallom, hogy az okoskodás a művészet halála.
A művészet ott kezdődik, hogy a lényegest a lényegtelentől el kell tudni választani.
A művészet olyan az embernek, mint a vitamin. Ha az nincs a szervezetben, akkor nagyon nagy baj van.
Mi festőművészek, a tapssal nem mérhetjük magunkat, mint a színészek napról napra. Nekünk az alkotó munka csendben, elsősorban önmagunkon belül zajlik, nem a közönség előtt.
És az is nagyon fontos, hogy ne az aktuális „elvárások”, a trendek szerint, hanem a saját egyénisége szerint alkosson a festőművész. Ez a nehezebb út, de én is ezt a nehezebb utat választottam.

Hogy alakult a művészi pályám? A képzőről Barcsay ajánlásával jöhettem vissza szülővárosomba, Szentendrére, a régi művésztelepre.  A régi öregek távolságtartással fogadtak. De aztán, látva, hogy mit és hogyan alkotok, elfogadtak és befogadtak. Ők igazi művészéletet éltek. Életem nagy ajándékának tartom, hogy fiatalemberként nyolc alkotó és termékeny évet köztük tölthettem. Nem csak mesterséget, hanem művészerkölcsöt is tanulhattam tőlük. Ők nem voltak sztárok, nem voltak celebek, ők egyszerűen csak művészek voltak.
A szentendrei motívumokat mindegyikőnk a saját egyénisége szerint festette meg. Ez volt az imponáló a régi szentendrei időszakban. Sajnos, ezekkel a mai – művésznek mondott – emberek többsége még csak köszönő viszonyban sincs.
Nekem szerencsém is volt. Egy gyári munkát elvállalva grafikákat kellett alkotnom. Nagyon jó tanulóidőszak volt a grafikázás, és sokat profitáltam is belőle. Nem mellékesen pedig hozott annyit, hogy szabadon, az egyéniségemnek, stílusomnak megfelelően alkothattam, nem kellett megfelelnem az akkori elvárásoknak, trendeknek. Többi között ennek köszönhetem, hogy itt Szentendrén, a Bükkös patak partján – saját kézzel – föl tudtam építeni a házat, amiben a családommal együtt élek.
Sajnos ma már ott tartunk, hogy sokkal nagyobb „művészet” egy képet eladni, mint megalkotni.
A művésztelepen élők mind agglegények voltak, és egy ideig én is azt hittem, hogy ez így természetes, alkotni csak egyedülállóként és az életet élvezve lehet. Aztán rájöttem, úgy negyvenévesen, hogy a nő egy kikerülhetetlen tényező az ember életében. Ha valaki komolyan alkotni akar, ahhoz olyan háttér kell, mint az én családom.

Mit jelent nekem Szentendre? Az egész életemet. 84 évesen én vagyok a rangidős művész és ráadásul őshonos szentendrei. Azt gondolom, én joggal kesereghetek, hogy eltünedeznek a régi szentendrei motívumok, a régi városomat felfalták az évtizedek. De az emlékeimben még élénken élnek például a 30-as évek. Akkor a városunk még olyan volt, mint egy nagy család.
Emlékszem, akkoriban az orvosok a súlyos betegeknek, de a lábadozóknak is, azt mondták, hogy jöjjenek ki ide Szentendrére, mert itt a pilisi erdőkön keresztül áramló levegő kiváló gyógyító hatású.
És akkor mindenki tisztességes volt, különben becsukhatta a boltot. Tisztességes volt a kocsmáros, a hentes, a képviselő, mindenki. Ma már ez sajnos nem mindenkiről mondható el, és ezért én minden apróságnak örülök.
Például annak, hogy nem hiába jártatom a számat. Például, amikor a múltkor itt volt a polgármester, mert felkért a borfesztivál logójának megtervezésére, mondtam neki, hogy „Feri, a Fő térnél azzal a lerobbant épülettel kezdeni kellene már valamit, mert a szívem szakad meg, ahogy kinéz. Hogy ezért-e, vagy másnak is föltűnt, de néhány nap múlva láttam, hogy méricskélnek ott, majd olvastam a SzeVi-ben, hogy felújítják a Kisposta épületét. Na, ezek örömmel töltenek el. Vagy például az, hogy mesterem és barátom Barcsay Jenő múzeumát sikerült megmenteni a bezárástól. Nagyon fontos, hogy ezeket a városvezetés támogatja.
De mi, művészek is hozzátesszük a részünket. Büszke vagyok például arra, hogy a MűvészetMalom a mi ötletünk volt Deim Palival. Néhány művésztársunkkal együtt, összefogva, mindenki a saját alkotásait ajánlotta föl a nemes célra. Az árverésből befolyt összegből pedig létrejött az alapítvány, és a folyamat végén a MűvészetMalom.
Szentendre jövője? Nagyon jól mondta a Ferenczy Múzeum igazgatója a SzeVi-ben megjelent interjújában, hogy Szentendre egyetlen kitörési lehetősége a művészet. És ezzel nagyon okosan kell gazdálkodni. Sajnos a háború után ötven évig, a szocializmus idején itt nem volt pénz. Jelentős, korszakalkotó, úgymond főművek ezért elkerültek innen, pedig itteni alkotók itteni művei. Ezt nem szabad hagyni. Erre áldozni kell. És én ezekben is jó jeleket látok. Ezért bízom benne, hogy Szentendrének igenis van jövője. A művészet. Azaz a művészet nem csak a múltja, hanem a jelene és a jövője is egyben.

Balogh László szavait lejegyezte:
Kempf Károly Ignác