2023. június 30-án, pénteken kísérték utolsó útjára Balogh László Munkácsy-díjas festőművészt szülővárosában, Szentendrén. Szerettei és tisztelői ezt követően a Városházán tartott megemlékezésen idézték fel alakját, művészetét.
Az életének 94. évében, június 11-én elhunyt Balogh Lászlót a Sztaravodai úti temetőben helyezték örök nyugalomra, ahol Borsódy László trombitaművész közreműködésével Fülöp Zsolt polgármester és Blanckenstein György plébános búcsúztatta a festőművészt.
Majd a Városháza Dísztermében emlékeztek a magánemberre és a művészre. A megemlékezés moderátora Kellár F. János Immánuel író, kulturális és karitatív szervező volt, aki élete utolsó szakaszában jó kapcsolatot ápolt a művésszel.
A Baloghlaci jelenségről beszélt, arról, hogy Balogh László több generáció számára fogalom volt Szentendrén. „Gyakorlatilag Szentendre elmúlt majd száz évének történelméhez – s messze nem csak művészettörténetéhez – hozzá tartozik Balogh László, a Baloghlaci, Laci bácsi…” – mondta.
„A dolgok mögött mindig ott van, jelen van az a valami, amit emberinek nevezünk. Életműve a magyar művészet szerves része” – citálta Barcsay Jenőt, Balogh László mesterét Muladi Brigitta művészettörténész, a Ferenczy Múzeumi Centrum kurátora, aki Balogh Lászlóval együtt dolgozott a művész utolsó nagy kiállításán. Vetített képes megemlékezéssel idézte fel a fiatal festő alakját, majd az érett művészt és közösségi embert, aki élete alkonyán is követte a város történéseit, a napi eseményeket, és élethosszig hitt a művészet erejében.
„Balogh László halálával a művész magas szintű festészete és grafikai munkássága végérvényesen a város festészeti örökségévé vált” – mondta. Nemcsak azért, mert alkotásaiban gyakran feltűnt Barcsay Jenő, Deli Antal, Deim Pál formai rendszere, filozófiai alapvetése, hanem mert lokálpatrióta látásmódját meghatározta rendíthetetlen emberi tartása, Szentendre város jelene, jövője és mindennemű vizualitása iránt érzett elkötelezettsége. Mint fogalmazott, Balogh László művészetének jelentőségéről a legtöbbet idézett mondatok Németh Lajos művészettörténész (1929 – 1991) korszakos jelentőségű egyetemi tanár, muzeológus megnyitóbeszédében, a szentendrei Műhely Galériában hangzottak el: ”…Balogh László nem csupán születése jogán, hanem a szó szellemi értelmében is szentendrei festő. … Komponálási szándéka, vizuális logikája mutatja, hogy mind szuverénebb módon beszéli e sajátjává vált formanyelvet. Szintetizálni tudja a konstruktivitást a dekorativitással. Balogh László nem pusztán egy mester, hanem a genius loci értékeinek továbbvitelére vállalkozott. Erre tanította Barcsay és Szentendre szelleme. Nagy tradíciót vállalt és annak méltó folytatója.”
Balogh László festő- és grafikusművész Szentendrén született 1930. január 12-én.
A Magyar Képzőművészeti Főiskolát (ma Egyetem) 1957-ben végezte, ekkortól a Művészeti Alap tagja. Mesterei generációkat meghatározó szentendrei művészegyéniségek, Barcsay Jenő, Konecsni György voltak. 1958-tól tagja volt a Szentendrei (régi) Művésztelepnek, 1965-ben belépett a Képzőművészeti Szövetségbe, alapító tagja volt a Szentendrei Grafikai Műhelynek. 1992-től a MAK és a MAOE tagja volt.
Számos díjat, elismerést szerzett, többek között Pro Urbe díj Szentendre (1982); a Mozaikpályázat díja (1985); a Szentendrei Grafikai Műhely nívódíja (1986, 1989); a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje (1994); Szentendre Város Díszpolgára (1995); Pest Megye Művészetéért díj (1997); Munkácsy-díj (2006).
Művei megtalálhatók olyan jelentős magyar köz- és magángyűjteményekben, mint a Magyar Nemzeti Galéria; Ferenczy Múzeum, Szentendre; Szombathelyi Képtár; Balassa Bálint Múzeum, Esztergom; Déri Múzeum, Debrecen; Xantus János Múzeum, Győr; Damjanich János Múzeum, Szolnok; Herman Ottó Múzeum, Miskolc; Déri Múzeum, Debrecen; Janus Pannonius Múzeum, Pécs.
Több, mint száz jelentős bemutatkozása volt itthon és külföldön, az eddigi legnagyobb válogatást a MűvészetMalomban láthattuk munkáiból 2010-ben. Az aktív évtizedek számos állomása közül talán a németországi kiállításai mutatják meg azt legjobban, hogy a “Balogh-féle”, a mozdulat és a színek elevenségével, szabadságával bíró rendteremtés a nemzetközi közegben is otthonra talál. Az 1995-ös németországi cikkekben kiemelik sajátos érzéki konstruktív látásmódját, ami Szentendre és Barcsay nélkül nem alakulhatott volna ki, mégis európai.
Muladi Brigitta, a Ferenczy Múzeumi Centrum művészettörténész kurátora
Az idézetek helye a megjelenés sorrendjében:
1. Barcsay Jenő írása, Balogh grafikusi tevékenységéről – 1974 aug. ÉS folyóirat;
2. Balogh László retrospektív kiállítása. Katalógus. Szerkesztette: Balogh László. Kurátor: Dr. Török Katalin. Interjú: Verba Andrea. Szentendre, PMMI, 2010)
Az emlékezők sorában Muladi Brigittát Farkas Ádám Kossuth- és Munkácsy-díjas szobrászművész követte, aki barátjának tudhatta Balogh Lászlót. Felidézte, hogy ifjú korában őt az elhunyt tanította rajzolni és indította el pályáján, majd ugyanannak a neves művésztársaságnak lettek tagjai, szoros kapcsolatot ápolva mások mellett Deim Pállal, Asszonyi Tamással és a Pirk család tagjaival is. Mint mondta, élete végéig azokat az értékeket viszi tovább, amelyeket együtt fedeztek fel és tettek magukévá. Számára Balogh László egykori háza mindig az élő, továbbra is jelen lévő művészt jelenti.
Fekete János, egykori szentendrei kulturális vezető Balogh László mindent átható derűjét idézte fel. Borozgatás közbeni kifogyhatatlan történeteit, szeretetét családja iránt, a kritikus figyelmet, amivel a közügyeket követte. Közvetlenségét minden rendű és rangú emberrel, amivel a protokolláris események feszengő hangulatát is oldani tudta.
Megtiszteltetés számomra, hogy barátjának nevezett – zárta beszédét személyes emlékeitől meghatottan.
Az eseményen utolsóként Benkovits György képzőművész, várostörténész emlékezett Balogh Lászlóra.
„Balogh Lacit a városi közbeszéd még idős korában is lacizta. Mert ő volt apáink kemény pofonú, tisztelt Balogh tanító urának a fia, aki közülünk emelkedett művésszé. Akit a szentendreiek szeretete kísért el, font körbe egész életében. (…) Ugyanis Ő a miénk, és ezt a közösség deklarálta, mondta ki, és amely idővel a szentendreiek közös vállalása lett. Mert az efféle vállalást nem a tollforgatók illékony akarata, jó- vagy rosszindulata működteti, hanem ennél sokkal nagyobb erő, az együttélésben születő tapasztalat tektonikus ereje. Mert a közösség saját szabad akarata szerint nevez el, jelöl meg bárkit és bármit úgy, hogy miközben az értékmérője maga az ember, de csak a városhoz, a közösségéhez kapcsolódó ezernyi szálával.”
Mint mondta, számára Balogh László korai munkái a legkedvesebbek, amelyek még formailag is kötődtek a városképhez. „Mert ezeken még állandó keresője, felfedezője Szentendrének. Annak a városnak, amely minden szentendrei srácnak abból az ifjúkori élményeiből táplálkozik, amely Szentendre kép amelyben a bizantikus pravoszláv, a latin barokk és az egyszerű emberek szinte reneszánsz természetélménye ötvöződik valami fura Szentendre eleggyé. Amikor a félhomályos Sabona kertjében, a kerítés falában a sírokon lévő koponyák rajzai csak éppen felsejlenek és az öreg templom színpadias, poros háttér megkopott faragásai között a kamasz először megérezi a misztériumot. Laci pontosan értette ezt.
Hosszú élete végén elkerült a számára oly kedves Bükkös patak mellől. De hiszem, hogy amikor az utolsó lehelete elhagyta testét, ő hallotta még, ahogy szeretett patakja ott csobog a kert alatt és a ávolban bizton felsejlettek Szentendre szürke tornyai is.
Isten veled Laci! Legyen számodra könnyű a föld!
(Fotó: Deim Balázs / Szentendre.hu)
