Az 1944-ben Szentendréről és a környékbeli településekről elhurcolt áldozatokra az idén is neveik felolvasásával emlékeztünk. A Magyar-Izraeli Baráti Társaság Egyesület és a Szentendrei Zsidó Hitközség által 2026. május 24-én szervezett eseményen Radvánszki Péter mondott beszédet, melyet az alábbi összefoglalónkban változtatások nélkül, teljes terjedelmében adunk közzé.  

A Szántó Zsidó Emlék- és Imaházban tartott megemlékezésen közreműködtek a Lauder Javne iskola diák zenészei, és ezúttal is felolvasóként vett részt Fülöp Zsolt polgármester.

„Ha valaki származása, vallása, hovatartozása miatt támad egy másik embert, és mi ehhez semmit sem szólunk, akkor nem maradunk kívül az eseményen. A hallgatás ilyenkor nem semlegesség. A hallgatás ilyenkor asszisztálás. A csendes jelenlét legitimálja azt, amit el kellene utasítanunk” – emelte ki a megemlékezés egyik résztvevője, Weiner Sennyey Tibor, arra utalva, hogy a szentendrei képviselő-testületnek azt az örömteli döntését, hogy Krasznahorkai Lászlót díszpolgárra avatja a város, elfogadhatatlan antiszemita kommentárral kommentálta Filó András önkormányzati képviselő, a Mi Hazánk szentendrei tagja.  (Weiner Sennyei Tibor gondolatai olvashatók a Szombat folyóirat online változtában.)

Radvánszki Péter rabbi beszéde:

Nyolcvankettő évvel ezelőtt pusztították el Szentendre zsidóságának nagyon nagy részét. Nagyon kevesen tértek vissza. Mégis itt vannak velünk lélekben, és itt hordozzuk örökségüket. Mi ez az örökség? Hogyan folytathatjuk azt a munkát, amit ők elkezdtek? Alakítsunk ki kis közösségeket, olyat, mint amilyen Szentendrén is volt. Olyanokat, amelyekben valóban számíthatunk egymásra, ahol beszélgetünk és együtt tanulunk. Ahol az önzetlenség és a szeretet adja az összetartó erőt, nem pedig valami múlandó, külső körülmény vagy pillanatnyi érdek.
Hiszen a mai világban szinte minden érdekek mentén működik. Sokszor a haszon és az előny határozza meg az emberi kapcsolatokat is. Sokan azért csatlakoznak egy közösséghez, mert jó az étel, szórakoztatóak a programok, vagy éppen befolyásosak a vezetők. Ám ha ezek megszűnnek, az emberek gyakran továbbállnak. A Talmud tanítása szerint az a szeretet, amely valamitől függ, megszűnik, ha megszűnik az oka is. Éppen ezért nem érdekeknek vagy külső körülményeknek kell összetartaniuk egy közösséget, hanem az önzetlen szeretetnek.

Egy önzetlenül, valóban önmagáért működő kis közösség azt jelenti, hogy jóban-rosszban együtt vagyunk. Ha baj van, számíthatunk egymásra, ha pedig öröm ér bennünket, azt megosztjuk másokkal. Ha valami fáj, együtt hordozzuk a fájdalmat.

Nemrég, egy beszélgetés során megkérdeztem egy püspök urat, mit gondol arról, hogy egy esemény- és programközpontú világban milyen esélye van egy olyan közösségnek, amelynek összetartó ereje a személyes kapcsolatokra, a bizalomra és a hűségre épül. Azt válaszolta: csak az ilyen közösségek maradnak fenn. A jövő a kis közösségeké – mondta.

Ilyen volt Szentendre közössége is, amely hosszú időn át, évtizedeken keresztül stabil és összetartó kis közösségként működött. A zsinagógát – amelynek épülete ma is ott áll a Petőfi utcában – 1861-ben alakították át egy lakóházból. Ebben az épületben működött az elemi iskola is. Kevés szebb dolog van annál, mint amikor a zsinagógai imádság hangjába gyermekzsivaj vegyül. Szentendrén hosszú időn át így volt.
Sőt, a visszaemlékezések szerint kertek, veteményesek, kis szőlők és virágágyások vették körül az épületet. A ház mögött pedig ott folyt a Bükkös-patak, ahol a gyerekek játszhattak, pecázhattak, télen pedig fakutyázhattak. Egy ilyen patak még a Ros Hásánákor végzett taslich szertartásra is alkalmas, amikor a morzsákat élővízbe szórjuk. Nem véletlen, hogy Európa-szerte sok zsinagógát építettek folyó vagy patak közelébe. Nem tudom, hogy itt is ez volt-e a szándék, de mindenesetre egy szinte idilli világ jött létre: a gyerekek játszottak, tanultak, a felnőttek munka után imádkoztak és kertészkedtek.

Híres rabbijai voltak a közösségnek, pl. Weinberger Izsák és a rebecen Rozália, akik úgy látták vendégül a szegényeket, hogy sokszor azon a nagyon kevesen osztoztak, ami nekik volt. Ők gránátos utcai ortodox temetőben vannak eltemetve. Utána pedig szeretett kántora és metszője volt a közösségnek Stern Béla, rabbija pedig Löwenstein Miksa.

Az iratokból megtudjuk, hogy igazi vallásos életet élt Szentendre zsidósága. Kóser húst biztosított Stern úr a metsző, a halottakat pedig zsidó szokás szerint rituálisan megmosták, és a zsidó temetőben hantolták el őket.

A közösség nagyon szerette Stern és Löwenstein urakat, és büszkén tekintettek rájuk. Egy fennmaradt beszámoló szerint a hazafiasság érzése nagyon erős volt, és így 1938-ban is nagy nemzeti ünnepséget tartottak a helyi hatalmasságokkal együtt. Talán az ilyen, kissé naiv események is hozzájárultak ahhoz, hogy több helyi vezető kiállt a zsidóságért. Hátráltatták, vagy megtagadták a nyilas rendeletek végrehajtását. Egyiküknek, Kesserű Kálmán járási főszolgabíró úrnak van emléktáblája a régi zsinagóga oldalán.

Megható olvasni azt a levelet, amit Stern Béla érdekében írt a hitközség az országos irodának, amelyben felmentését kérték a munkaszolgálat alól. Stern Béla végül túl is élte a Soát, és később is ellátta a rabbiteendőket.

A holokauszt azonban örökre megváltoztatta ezt a közösséget: a deportálásokból mindössze néhány tucat túlélő tért vissza. Az áldozatok hiánya miatt az a régi, idilli világ soha többé nem térhetett vissza.

A holokauszt értelmetlensége még a 21. században is foglalkoztat bennünket. Hogyan történhetett meg, hogy embereket hurcoltak el és pusztítottak el pusztán származásuk miatt — olyan embereket, akik hasznos és megbecsült tagjai voltak a társadalomnak, s gyakran egy-egy város polgárságának gerincét alkották?

Az egyik leghíresebb közülük talán Goldberger Leó, akinek vitathatatlan érdemei vannak a hazai textilipar felvirágoztatásában. Tudni kell róla, hogy miközben rettegett és keménykezű főnök volt, nagy gondot fordított a cégnél dolgozók jólétére: lakásokat, orvosi rendelőket, üdülőket, sportpályákat, sőt óvodát is fenntartott, így a cég fénykorában akár 15 ezer főt számláló alkalmazottsereg a kemény munkáért cserébe jó körülmények között élhetett.

Sokat adakozott országos és helyi célokra is, több gazdasági, kereskedelmi intézmény elnöke és igazgatósági tagja volt, a Magyar Nemzeti Banknál pedig főtanácsosi címet kapott, de a kultúrát sem hanyagolta el, Fenyő Miksa barátjaként a Nyugat folyóirat igazgatótanácsában is helyet kapott.

A nevét 1997-ig viselte az akkor csődbe ment gyár. Ő 1934-ben költözött Szentendrére, Mauthausenben halt meg, és családi kriptája a Kozma utcai temetőben van.

Egy közösségben minden ember fontos, függetlenül attól, milyen vagyonnal rendelkezik, vagy hány embernek tud munkát adni. Hiszen lehetőségeihez mérten mindenki igyekszik hozzátenni valamit a közös élethez. Fontos az az ember is, aki virágot termeszt, aki szőlővel foglalkozik, aki kis szatócsboltot vezet, és az is, aki egész életében otthon dolgozik a családjáért. Egy közösség értékét nem a gazdasági súly adja, hanem az emberek jelenléte, munkája, gondoskodása és egymás iránti felelőssége.

A holokauszt mindezt értelmetlenül és végérvényesen pusztította el. És bár évtizedek teltek el, az erőszak kultusza máig velünk maradt. A világ számos vezetője ma is úgy gondolja, hogy az erőszak megoldást jelenthet a konfliktusokra — akár hatalmi érdekekről, akár irigységről, területekről vagy gazdasági előnyökről van szó. A gyűlölet pedig újra és újra utat talál magának. Néha távoli háborúkban, máskor egészen közel, akár itt, Szentendrén is, amikor embereket — például egy Nobel-díjas írót — bélyegeznek meg vagy tesznek gyűlölet célpontjává.
Az erőszak, a gyűlölet és mások megalázása könnyen mámorítóvá válhat. Éppen ezért különösen fontos, hogy a közösségek ne foglalkozzanak sokat evvel, hanem az emberi méltóság tiszteletére, az együttérzésre és az egymás iránti felelősségre épüljenek.

Vajon kinek van szüksége erre a mámorra? Vajon a gyűlölet hangja nem tesz-e másokat, és minket süketté az égi hang iránt? Vajon meghallják-e ma az Örökkévaló hangját, ami azt mondja, ne erőszakoskodjál a gyengébekkel, hiszen Te is voltál áldozat? Vagy Zakariás próféta által tolmácsolt szavakat: „Nem erővel és nem hatalommal, hanem az én szellememmel, mondja az Örökkévaló?”
Ha a gyűlölet háttérbe szorulna, ismét képesek lennénk valódi kis közösségeket létrehozni. Olyanokat, amilyenek egykor Szentendrén is léteztek: ahol munka után a felnőttek imádkoztak, beszélgettek, tanítottak és kertészkedtek. Ahol a gyerekek játszottak, pecáztak, tanultak, és közben a felnőttektől lesték el, hogyan lehet élni.

Olyan közösségeket, amelyekben számíthatunk egymásra, ahol az önzetlenség és a szeretet adja az összetartó erőt — nem pedig valami múlandó, külső érdek. Azt kívánom, hogy minden olyan helyen, ahol van rá lehetőség, ilyen közösségek jöjjenek létre.
Emlékezzünk a holokauszt áldozataira a gyászimával.