Jolanda Willemse, az SZNKE (Szentendre Nemzetközi Kapcsolatainak Egyesülete) elnöke, Szentendre Város Pro Urbe díjasa a csángókért tett áldozatos tevékenysége elismeréseként az idén augusztus 20-a alkalmából Magyar Ezüst Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetést kapott. 

Sok országon keresztül vezetett életutad. Milyen állomások után választottad Szentendrét otthonodnak?

1976-ban, amikor megnyílt Líbiában a magyar kórház, a magyar állam kiküldetésével az ottani koraszülött osztályon vállaltam munkát. Ott ismertem meg a férjemet, ugyanabban a kórházban született meg a gyermekem is. Hat évet töltöttem ott, majd hazajöttem, férjhez mentem, hogy megtarthassam a magyar állampolgárságomat. Ezzel egyidőben a holland állampolgárságot is megkaptam, illetve a külföldön élő magyar állampolgároknak járó konzuli útlevelet, s visszamentem Líbiába. Hat évet Líbiában, nyolc évet Kuvaitban, négy évet Kenyában éltünk. Az évek során mindig találtam magamnak valamilyen karitatív munkát. Kenyában úszóbajnokságokat szerveztem az afrikai gyerekeknek, például Egyiptom és Kenya között vagy Kenya és Uganda között. A program lényege az volt, hogy ne csak azok versenyezhessenek, akik sportolók, hanem iskolák közötti versenyek is szerveződjenek, a kevésbé sikeres gyerekeknek is legyen motivációjuk a sportolásra. Ekkor kaptam meg a Brisbane Trofea díjat. Nagyon büszke vagyok rá, hogy én voltam az első nő, aki Kenyában ezt a kitüntetést megkapta. Mauritius után jött Banglades, ahol az utcán élő szegény gyermekeket támogattuk ételosztással. Ezután életünk következő állomása Németország volt, ott a harmadik világból jött egyetemisták beilleszkedését támogattam.

Egyszer itthon voltunk nyaralni a férjemmel, és egy ismerősöm, a Parola vendéglő tulajdonosa, Marton Imre ajánlott egy pismányi nyaralót nekünk. Még akkor nem tudtuk, hogyan alakul később az életünk, de a helyszín nagyon tetszett, így megvettük az ingatlant, amit évekig nem használtunk. Amikor a férjem befejezte a munkáját, gondolkodtunk, hol lakjunk. Ekkor már 33 éve távol voltam Magyarországtól. A férjem annyit mondott, ne maradjunk Hollandiában, ott mindig esik az eső, Németországban mindketten idegenek vagyunk, menjünk Magyarországra, mert én ott vagyok boldog, ahol te is. Így jöttünk 12 éve Szentendrére.

Hogyan kerültél kapcsolatba a csángókkal, miért választottad hivatásul a támogatásukat?

A városban nem ismertem senkit, kicsit üresnek éreztem az életemet. Úgy gondoltam, nekem kell megtenni az első lépést, mert senki nem fog bekopogtatni, hogy legyünk barátok. Egy önkormányzati megbeszélésen találkoztam Dragon Pál képviselővel – aki sajnos már nincs közöttünk –, ő ajánlotta, hogy vegyek pártfogásomba egy csángó gyermeket. A Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület révén léptem kapcsolatba az első csángó gyermekemmel. A civil szervezet 11 éve indult el Böjte Csaba atya gondolata mentén azzal a céllal, hogy a moldvai csángó gyerekek magyar nyelvű oktatását támogassa. Kilenc évvel ezelőtt a Keresztszülők egyesület megválasztott alelnökének és szociális felelősének. Nyelvtudásomnak és utazási tapasztalataimnak köszönhetően hamarosan a Szentendre Nemzetközi Kapcsolatainak Egyesületének is tagja lettem. A fogyatékos gyerekeket támogató Esélyegyenlőség programban is részt veszek, évente táborokat szervezek a gyerekeknek.

Mivel segítitek a moldvai csángó gyerekeket?

Jótékonysági koncerteket, táboroztatást szervezünk, igyekszünk biztosítani az anyagi hátteret a programnak, karácsonyi ajándékcsomagokat gyűjtünk. Ebbe bevonjuk a szentendrei iskolákat, akik évente több száz csomaggal támogatják céljainkat. A Móricz Zsigmond Gimnázium, az Izbégi és a Szent András iskola tanárai, szülői és diákjai nagyon lelkesen vesznek részt a karácsonyi ajándékgyűjtésben. Nagyon sokat segített a szervezésben Zakar Ágnes tanár, képviselő. Büszke vagyok arra, hogy sikerült a diákokat bevonni a jótékonysági programba, mert nem lehet elég korán megtanítani, hogy fontos segítenünk azokon, akik kevésbé szerencsések, mint mi.

Mit tartasz a legnagyobb sikernek, amit missziód során elértél?

A cél, hogy megmaradjon a magyar nyelv azokban a moldvai falvakban, ahol a természetes és mesterséges asszimiláció révén anyanyelvünk eltűnőben van. A folyamatot megállítani nem lehet, de le lehet lassítani. Nagyon fontos, hogy második nyelvként ezek a fiatalok „visszatanulják” az anyanyelvüket annyira, hogy a csángó kultúra ne vesszen el.

A sikereket nem látjuk rögtön ebben a programban, hosszú éveknek kell eltelnie, mire igazi eredményt érünk el. A cél, hogy létrejöjjön egy csángó értelmiségi réteg, akik visszatérnek Moldvába, és folytatják a munkánkat. Az oktatásnak akkor van értéke és tekintélye, ha bevisszük az állami rendszerbe, oktatásba. Már ez is óriási előrelépés, hogy 29 faluban közel 2000 gyerek tanul magyarul iskolán kívül, és nagyon sokan román iskolán belül is, igaz, idegen nyelvként, és csak pár órában. A cél az, hogy minden moldvai román iskolába be tudjuk vinni a magyar oktatást, illetve, hogy ez a gyönyörű, archaikus csángó magyar nyelv fennmaradjon, ezáltal a kultúrájuk is.

Szeretnénk, ha a szülők is motiváltak lennének ebben. Van olyan család, ahol az idősebb gyerekhez még magyarul beszélnek, a középsőhöz félig magyarul, félig románul, a legkisebbhez már csak románul. Megértem, hogy fontos számukra a román nyelv, hiszen ott élnek, a gyerekek román iskolába járnak. Miután ők soha nem tartoztak Magyarországhoz, ők voltak az „elfelejtett magyarok”. Hazánkban is csak pár éve hangsúlyos a csángóságért indított program, amiért hálásak vagyunk, hiszen a magyar állam segítsége nélkül a segítő tevékenységet nem tudnánk folytatni. 48 tanár havi fizetésén kívül az iskolai termek bérleti díját, a tanszereket is kell finanszírozni, civilektől ilyen összeget nem lehet adományokból előteremteni.

A legtöbb tanár sajnos még nem Moldvából kerül ki, de vannak sikertörténeteink is: Magyarországon tanult egyetemistáink visszamennek és tanítanak a falvakban. Nagy a fluktuáció is, néhány évet eltöltenek Moldvában, aztán váltanak, mert legyünk őszinték, elég mostoha körülmények között kell nekik is élniük. Gyakran nagy az ellenállás velük szemben, a tanárnak el kell magát fogadtatnia és neki is alkalmazkodnia kell a környezethez.

Hogyan tudja ösztönözni a csángó fiatalok továbbtanulását a Keresztszülők szervezet?

Évente tíz ösztöndíjas helyet kapunk magyarországi egyetemeken a moldvából érkezők számára. Sajnos idén csak hárman jöttek, ami érthető, hiszen kevés az ösztöndíjuk, a tanulás mellett munkát kell vállalniuk, így azonban nehezebben tudnak felkészülni a vizsgákra. Eleve hátránnyal indulnak több tárgyból, mert a román oktatásban nem szerepel a magyar nyelv és történelem oktatása. Az első évben csak a magyar nyelvet tanulják, s mellette rengeteg korrepetálásra szorulnak, mi ezekben is próbálunk segíteni. Támogatjuk őket bérlettel, vizsgadíjakkal, étkezési utalványokkal.

Eddig három keresztgyerekem volt, aki részt vett a programban, de csak egy tanult tovább. Számunkra azonban nem kudarc, ha a 14-15 éves gyerek nem megy gimnáziumba, egyetemre, mert a célunkat már elértük, már át tudja adni a gyerekének a nyelvet, a kultúráját.

Nem szabad nagy célokat kitűzni, igyekszünk apró léptekkel haladni ezen az úton. Nagyon szeretem ezt a munkát, és úgy gondolom, jótékonykodni csendben, névtelenül szabad, és csak úgy, hogy a másikra nézve ne legyen sértő. Néha azért kell erről beszélni, mert ha megismerik céljainkat, másokat is tudunk motiválni a segítségnyújtásban.