Pro Urbe Szentendre 2015: Dr. Török Katalin helytörténész, művészeti író

Dr. Török Katalin társadalomtörténeti kutató, helytörténész, művészeti író 1971 óta él Szentendrén. Hatodik éve tart előadás sorozatokat, közel kétszáz publikációja jelent meg. 2004-től tagja a MAOE művészettörténész-művészeti író szekciójának, Szentendre Város Közművelődési Díját 2003-ban, Pest Megye Közművelődési Díját 2010-ben nyerte el.

• Kapcsolatod a művészetekkel, néprajzzal honnan ered?

Édesapám, Török János festő, grafikusművész volt, aki leginkább karikatúrái révén volt ismert, kapcsolatom a képzőművészettel otthonról ered. Úgy nőttem föl, hogy nap mint nap láttam, amint édesapám rajzolt, festett, rézmetszeteket, fametszeteket, ex libriseket készített. Négyéves voltam, amikor már magával vitt egy kiállításra a Nemzeti Szalonba. A néprajz iránti érdeklődésemet a gimnáziumi osztályfőnököm keltette fel, és már érettségi előtt egy évvel elmehettem nyári munkára a Néprajzi Múzeumba. Ezzel el is dőlt továbbtanulásom a iránya. A néprajz mellett történelem szakon végeztem az ELTE-n.

• Akadémiai kutatóként milyen témák foglalkoztattak?

Sok éven keresztül agrártörténettel és társadalomtörténeti kutatásokkal foglalkoztam, a 18-19. századi parasztgazdaságok működésével. Néprajzi gyűjtések és történeti források egymásra vetítésével bontottam ki a témákat. Elképesztően archaikus állapotokat találtam távoli, eldugott kis abaúji, zempléni hegyi falvakban a 60-as évek végén, amikor a szakdolgozatomat írtam. Baskó, Regécke, Mogyoróska vidékén a domborzati viszonyok miatt nem alakulhattak téeszek, itt nem lehetett nagyüzemi gazdálkodást folytatni, s ezért itt megmaradt a régi gazdálkodási mód, a háromnyomásos rendszer. Az egyik legdöbbenetesebb élményem az volt, amikor az Országos Levéltárban talált 18. századi kéziratos térképről készült másolaton, amit magammal vittem a következő gyűjtésre, Regéckén Onda Ferkó bácsi meg tudta mutatni, hogy vannak földjei a határban. Hosszú éveken át, egészen a rendszerváltásig az ország távoli pontjain végzett kutatások töltötték ki az életemet.

• Ekkor kanyarodott más irányba az érdeklődésed?

Mindig figyeltem a város alakulását: a ’70-es években épültek a lakótelepek, a 11-es út, sokat fotóztam, dokumentáltam a folyamatot, például a nagyposta építését megelőző bontásokat, az építkezés folyamatát, de ez akkor még nem szakmai érdeklődésből adódott. Ekkor még „csak” lakhelyem volt Szentendre. A válásom után nem volt számomra kérdés, hogy én itt maradok. A Nyár utcából Izbégre költöztem, egy öreg parasztházba. Ez a városrész akkor még erősen őrizte falusias jellegét, nagyobb volt még a régi izbégiek aránya, mint az újonnan betelepülteké. Szerettem beszélgetni a szomszédomban élő idős emberekkel, figyelni mindennapjaikat. Soha nem felejtem el, amikor Ilonka néni elmesélte, hogy a háború után a hátukra kötött batyuban vitték gyalog a fővárosba a környező erdőkben gyűjtött vastagabb ágakat tűzifának, és elcserélték kukoricadarára, vagy amit éppen tudtak szerezni, és még aznap jöttek is vissza. Mindezt úgy mesélte el, mint a világ legtermészetesebb dolgát. Nem volt benne panaszkodás, jajveszékelés, pedig alig tudott már lépni, mire hazaért. Mindig lenyűgözött ezeknek az embereknek a természetessége és bölcsessége. Nagyon szerettem kutatni ezt az életformát, szerettem a közelében lenni. Mindig nagy hatással volt rám a sok esetben alig iskolázott idős emberek elképesztően nagy tudása, tapasztalata az életről, minden olyan dologról, ami valóban fontos, s amitől a mi „sokat iskolázott” tudásunk oly messzire került.

• Miért történt a szakítás a korábbi pályáddal?

Inkább az elsodródás kifejezést használnám, szakításról szó sincs, még ha a gyakorlatban másfelé terelődött is a napi munkám java része. Egy állandó és egyre erősödő hiányérzet volt bennem amiatt, hogy nem éreztem eléggé a kutatásaim hasznosulását. A szűkebb szakmán belüli mozgásteret én a magam számára túl zártnak tartottam. A nyitást egy véletlen körülmény hozta meg. A nyolcvanas évek második felében kezdtem el Izbég történetével foglalkozni, s mivel akkor indult újra a Szentendre és Vidéke, megragadtam az alkalmat a publikálásra, s „ott is ragadtam” közel húsz évig, mint szerző, több éven keresztül mint lapszerkesztő. Korábbi kutatásaim során rendszeresen használtam egy-egy téma kifejtésénél a régi vidéki lapokban megjelent írásokat, híreket. Ezen a tapasztalaton keresztül igazolva láttam, hogy egy jó helyi lap az egyik legideálisabb fórum arra, hogy közösséget építsünk, formáljunk, sőt mi több, hiteles információkat és hasznos tudást hagyjunk a város belső, csak közelről látható és átélhető dolgiról utódaink számára. Más szóval: az igényes, hiteles és tartalmas helyi lapot az idő értékes és mással nem helyettesíthető történeti forrássá érleli. Ebben rendületlenül hittem akkor is, most is. Megvalósításához, bizonyításához jelentett nagy kihívást, amikor 1990-ben felkértek a Szentendre és Vidéke szerkesztésére. Nem lehetett nem élni a lehetőséggel! Akkor azt gondoltam, hogy csak átmenetileg függesztem fel korábbi munkáimat, de nem így történt. Oly annyira nem, hogy magánkiadásban önálló lapot is indítottam Ipszilon néven. Szóval, pár évig az újság töltötte ki az életemet. Voltam szerkesztője, olvasószerkesztője, rendszeresen jelentek meg cikkeim. ’96-tól, amikor a Szentendre és Vidéke hetilappá vált, állandó munkatársa lettem egy rendkívül jó csapatban.

• Közben a képzőművészet is egyre erősebb szerepet töltött be az életedben…

A rendszerváltás utáni években, pontosan ’93-ban felkérést kaptam az Artéria Galéria új igények szerinti átalakítására. Boldogan elvállaltam, s akkor ott, a gyakorlatban tapasztaltam meg, hogy ebben a gyakorlati közegben is otthon vagyok. Amikor az Ipszilon újságot fel kellett adnom, a magánéletemben is fordulóponthoz értem, Izbégről a Szamárhegyre költöztem. Ahhoz nagy volt a ház, hogy „csak” lakjunk benne és ez a felismerés adta az ötletet: lakásgalériát nyitok. Az első kiállítás ’93 decemberében nyílt meg. Nagy kaland volt! 2003-ban volt az utolsó kiállításom, az Angyalok a Szamárhegyen című, Aknay János elképesztő, Luca-napi tárlatával, ahol minden „boszorkányság” összeadódott, hasonlóan az 1998. évi Művészet inkubátorban című kiállítással a volt Szülőotthonban. Mindkét kiállítás megnyitója téli hétköznapokon volt, sötétben és hidegben, de mégis, olyan tömeg gyűlt össze, amit álmodni sem lehetett.

• Mikor kezdődtek a helytörténeti-művészeti előadás-sorozataid?

A Szentendrei művészportrék kiállítás és beszélgetés sorozatot 2004-ben már nem az Ipszilon Galériában rendeztem meg, hanem „kivittem” külső helyszínre és a Ferenczy Múzeummal együttműködve a Képtár különtermében került megrendezésre. Másfél éven keresztül tartott a sorozat, teltházas érdeklődés mellett. Életem leghosszabb előadás-sorozatára Klötz Ildikó felkérésére, a P’Art Moziban kerülhetett sor 2010-től mind a mai napig. A Szentendre és legendás festői című könyvemből az egyéves, ezernél több műalkotást levetítő előadásokat egy hároméves várostörténeti sorozat követte, amelyhez a kitűnő fotóssal, Paraszkay Györggyel dolgoztuk fel a várost, szegletről, szegletre.

• Mi lesz a következő ötleted?

Még nem tudom. Az év végéig tart még a Műgyűjtők és mecénások beszélgetés-sorozat a képzőművészek hagyatékát, emlékét, szellemiségét lenyűgöző odaadással ápoló örökösök, valamint neves műgyűjtők gyűjteményének bemutatásával.

Többen kérdezték már tőlem, hogy történész és néprajzos, művészeti író, galériás hogyan lehetek egyszerre, egy időben. Számomra mindezek egy belső tőről fakadnak, és közvetlen az átjárás az egyikből a másikba, hiszen mindegyik az emberrel és a kultúrával foglalkozik, csak más és más oldalról megközelítve. Soha nem éreztem azt, hogy nagyot váltanék. A múltban való barangolásban érzem magam a legjobban. A folytatás is innen várható.