Kocsis Imre szentendrei festő, grafikus tárlata nyílt meg ezzel a címmel a Szentendrei Néprajzi Múzeum Skanzen Galériájában szeptember 26-án. Jubileumi, közelgő 75. születésnapját ünneplő, összegző tárlatot terveztek még a művésszel együtt, amelyből halála miatt végül emlékkiállítás lett.

Az, hogy a Szentendrei Néprajzi Múzeum megrendezte az életműből igényesen válogató kiállítást, arról is szól, amit dr. Cseri Miklós főigazgató megnyitójában mondott: „akit nem feledünk, az itt van velünk”. Kocsis Imre pedig valóban itt van velünk műveivel, szellemiségével.

A makói fiatalember már Budapesten készítette az ’56-os eseményeket megörökítő rajzait. Ezt a korai korszakát finom ceruzarajzai, grafikái, akvarelljei fémjelzik.

1969 jelentős dátum Kocsis Imre életében – ekkor költözik Szentendrére, az Új Művésztelepre és ekkortól tanít a Képzőművészeti Főiskolán (ma Egyetemen). Könyvei, cikkei sokasága járult oktatói munkásságához.

A kiállítás egyik kevéssé ismert, nagyszerű darabja a Szentendrei ikonosztáz, a művész hitvallása szentendreiségéről. A farostból készült ikonosztáz a szentendrei hagyományok festői összegzése – templomtornyok, keresztek, ikonok a Vajda Lajos-i festői motívumokkal egyesülve.

Az 1960-as évek közepétől ível fel művészi pályája, s a ’70-es évekre a magyar hiperrealista törekvések egyik vezető művészévé vált. Az évtized közepén születnek a korszak Magyarországát objektíven bemutató jelentős képei – a Szanálás, a Külváros, a Kirakat –, amelyek a szocialista realizmus töretlen optimizmusa után a problémákról, s a Nyugat felé való nyitásról is szólnak. A neoavantgárd képi nyelvezetét használó kollázsai, például az építőtábort felidéző Zalkodi építőtábor is ebbe a vonulatba tartoznak.

A természet, a növények, a kert mindig nagy nagy szerepet játszottak Kocsis Imre életében. Új utak keresése jellemezte pályája során – a témák és stílusok terén egyaránt. Grafikai eljárásokkal vagy fotótechnikákkal kísérletezett (Zsáner-sorozat, vagy a Csendélet K. J. edényeivel), de készített kisplasztikákat és kerámiákat is.

A ’80-as évek elején nagy műgonddal, illuzionisztikus realista előadásmódban készült tájképein a festő kulcslyukakon át kukucskál ki a tájra. A gyermekkori bezártságélményen alapuló Kulcslyuk-képek a vasfüggöny mögöttiség jelképei.

Kocsis Imre mindvégig kapcsolódott ahhoz a világhoz, amelyből jött. A hatvanas évektől fotózta az esküvői készülődést, a disznóvágást, a piaci sütés-főzést, hogy az élő néphagyományokat megörökítse. Főművében, most az épület bejárata mellett látható hatalmas méretű Lakodalomban adja ennek összegzését. A hiperrealista alkotáson nem az esemény felemelő, szép pillanatait ábrázolja, hanem az előkészületek fáradságát, az asszonyok készülődését az ünnepi lakomára. A fotók életszerűségét imitáló, de mégis festői figurák, a kötényes, fejkendős parasztasszonyok a zománcos vájdlingok, színes lábasok, fateknők, négylábú rozsdás kiskályhák – tetejükön gőzölgő serpenyőkkel, amelyek a forróságot éreztetik – között sürögnek-forognak, készítik az ételeket.

Kocsis Imre sokoldalúságát jellemzi, hogy lepkegyűjtéssel is foglalkozott – lepkehálója és gyűjteménye egy részének megmutatásával utal erre a személyes hangvételű, szép tárlat.

A kiállítás megtekinthető október 31-ig, hétfő kivételével naponta 9.00 – 17.00 óra között, a téli nyitvatartás idején is a hétvégeken, egészen április 10-ig.

Rappai Zsuzsa