2018. december 10., 08:52
Felhívjuk az Olvasó figyelmét, hogy ez a cikk több, mint 5 éve jelent meg, ezért elavult információkat tartalmazhat.

A Szentendreiek a csúcson sorozat decemberi szereplője, Marczali László operatőr, párbajtőr bajnok sorra hozza el az érmeket a veterán vívótalálkozókról. A számára legfontosabbakról: a sportról, a televíziózásról és a családról kérdeztük.

• Mikor, hogyan kezdte a párbajtőrvívást?
Családi hagyomány volt nálunk a vívás szeretete. Féltestvérem, Sákovicsné Dömölky Lídia már 1955-ben felnőtt világbajnok, később olimpiai bajnok lett. 14 évesen kezdtem vívni, és 16 évesen már első osztályú párbajtőröző voltam. Ne felejtsük el, hogy akkoriban a magyar mezőnyt a világ legerősebbjének tartották. Egymás után három csapat és két egyéni olimpiai arany! Ebbe a csapatba nem lehetett bekerülni.

• Melyik eredményére a legbüszkébb?
Van magyar bajnoki érmem, de a legbüszkébb arra vagyok, hogy a Tokaj expressz verseny döntőjébe bejutottam. Ez volt akkoriban a világ legnagyobb versenye, 200 feletti indulóval. Ennek külön érdekessége, hogy akkor már elvégeztem a Színház és Filmművészeti Egyetemet, és én voltam a televízió vezető operatőre a versenyen. Az eredményhirdetés közben otthagytam a főkamerát, és lementem átvenni a tiszteletdíjat. Még jó, hogy nem kellett vívnom az első helyért…

• Mikor hagyta abba a versenyzést és miért tért vissza a pástra?
Harmincnégy éves koromig vívtam, végig első osztályban. A televíziózás mellett már nehéz volt az edzésre járás, sok vidéki, külföldi
utazás, sok egész embert igénylő tévéfilm forgatása. Így ’82-ben fájó szívvel, de becsomagoltam a fegyvereket a vívózsákomba, és eltettem a szekrény mélyébe. Akkor még nem gondoltam arra, hogy valamikor a következő században, bizony ezek még használatban lesznek. Másik kedvenc sportomban, a teniszben éltem ki a sportolás iránti szeretetemet. 2014-ben valahogy a sors úgy akarta, hogy harminckét év után térjek vissza a veterán víváshoz. Egy nap alatt találkoztam két nagynevű vívóval itt, Szentendrén. Erdős Gábor és Lasetzky Frici mindketten, hogy úgy mondjam, rohantak az edzésre. Külön, egymástól függetlenül futottam beléjük. Nem láttam őket vagy harminc éve… Erre mondják: a sors keze.
Már ebben az évben bekerültem a veterán válogatottba, és Európa bajnoki aranyat nyertünk. Hát valahogy így kezdődött… Kezdetben a hatvan felettiek és most ebben az évben már a hetven felettiek között versenyzek. Több magyar bajnokságot nyertem, de az idei szezon volt a legeredményesebb. Megnyertem a válogatókat, a magyar bajnokságot, a budapesti nemzetközi versenyt. A világbajnokság sikerülhetett volna jobban, de ahogyan mondják, előttünk a jövő.

• Melyik munkájára, filmjére emlékezik vissza legszívesebben?
30 évet töltöttem a televízióban, ‘66-tól 96-ig, monhatnám, a hőskorban. Több mint harminc tévéjáték, tévéfilm operatőre voltam. Kedvenc munkám a Szeszélyes évszakok, melynek 10 évig voltam operatőre, rendezője, ha kellett, szereplője. Ami jó érzés, szinte naponta látom vissza műsoraimat manapság is.
Nyugdíjba azonban az Országgyűlés telekommunikációs főosztályáról mentem. Itt tizenkét évig dolgoztam vezető főtanácsos beosztásban. Amire büszke vagyok, hogy egy évig vezettem egy parlamenti bizottságot is.

• Felesége, Bay Éva szintén hosszú évekig dolgozott a televízióban. Hogyan fér meg két szakmabeli otthon, a hétköznapokban?
A család? Itthon sehol sem vagyok az eredményeimmel… Persze nem vagyok irigy. Feleségem, Bay Éva, akivel harmincöt éve vagyok együtt, azt hiszem, jóval ismertebb a televíziónézők körében is.

• Fiaik továbbviszik a stafétát?
Két fiam, két unokám van. A nagyobbik üzletember, kisebbik fiam, beoltva a média szeretetével, ott is dolgozik. Hogy honnan örökölte???