2019. február 27., 19:38

Február utolsó napján ünnepli Aknay János 70. születésnapját. A festőművész 2018-ban lett Magyar Örökség-díjas, de korábban is számos kitüntetést kapott, közülük a legjelentősebbek: Munkácsy-díj (2002), Kossuth-díj és Holló László-díj (2010), Kortárs Ikonográfia Biennálé erkölcsi díja (2013), Vas Megye Önkormányzata Szolgálatáért Kulturális Tagozat kitüntetése (2014), Magyar Érdemrend Tisztikereszt polgári tagozat (2017).

• Hamarosan két kiállításod is nyílik: februárban, éppen a 70. születésnapodon Szegeden, a Reök-palotában, márciusban pedig Szentendrén…
Két éve kaptam a megtisztelő felkérést a Reök-palota részéről: Mátyi Róbert művészettörténész, az az intézmény művészeti vezetője hívott meg, hogy örömmel megrendeznék a 70 éves jubileumi kiállításomat. Szoros a kapcsolatom az intézménnyel, már harmadik éve ők rendezik meg a MAOE – amelynek elnöke vagyok – országos nagy szalonkiállítását, amelyet korábban Szentendrén rendeztünk. Idén ősszel Dimenzió címmel nyílik meg az országos seregszemle, amelyen közel 800 képző- és iparművész, illetve fotós vesz részt.
Márciusban pedig a Szentendrei Régi Művésztelepen – ahol a műtermem is van –, a MANK Galéria mutatja be a Marosvásárhelyen élő nagyon jó barátom, Szepessy László magángyűjteményének anyagát Szentendrétől Marosvásárhelyig címmel, ahol több mint negyven munkám lesz látható. A megnyitón Markó Béla köszönti a közönséget – nem politikusként, hanem mint József Attila-díjas költő –, és Novotny Tihamér nyitja meg, akinek a tanulmánya olvasható is a kiállítás alkalmából megjelenő könyvben. Ez a két esemény foglalja keretbe az évfordulót.

• 70 éves lettél. Nem hihetetlen ez a számodra? Mert sokunk számára igen…
Kívülről lehet, hogy kinézek hetvenévesnek, de belülről mintha ugyanaz lennék, mint aki 1970-ben, huszonegy évesen idejött Szentendrére. Egyébként elfogadom a koromat, jól érzem magam, fiatalabb sem szeretnék lenni. Különösebben nem is foglalkoztat ez a téma. Persze hajlamos vagyok elfeledkezni arról, hogy egy-egy trauma vagy betegség után már nem lehet olyan hőfokon működni, mint korábban. Pörgős típus vagyok, ezerrel csinálom a dolgom, és időnként ez visszaüt.

• Közel ötven éve élsz Szentendrén. Ez elég hosszú idő a visszatekintéshez…
1971-ben hívott meg efZámbó István és Matyófalvi (Matyó) Gábor az első szabadon engedélyezett őszi templomdombi kiállításra, amit később ugyan betiltottak, de mégis ettől kezdve számítom magam kiállító művésznek. Életemben ez az időszak meghatározó volt az emberi kapcsolatok, a barátságok kialakulása miatt. Korosztályom sokszínű volt, barátaim nemcsak a művészekből kerültek ki. Az ekkor kialakult kapcsolatok nagy része máig megmaradt. Sajnos már többen eltávoztak közülük, mint a solymász Kaló Bandi, vagy Matyófalvi Gábor, aki világhírű szobrász is lehetett volna, ha adatik neki még pár évtized. De most csak kiragadtam két nevet azok közül, akik meghatározóak voltak számomra, és közel álltak hozzám szakmailag, barátilag.

• Milyen volt az akkori művészeti élet, milyen benyomásokat őriztél meg?
Jól emlékszem az idősebb generációs művészekre, akikre mindannyian tisztelettel néztünk fel. Nagyon jó, baráti viszonyban voltam Barcsay Jenővel, Pirk János olyan színfoltja a magyar piktúrának, akit ideje lenne már az őt megillető helyre tenni. A város színes figurája volt Szánthó Imre, a mindent tudó élő kalendárium, aki minket, az ifjú Vajdásokat, a kezdetektől rokonszenvvel figyelt. Ez egyébként igaz minden művészre, hiszen Deim Pál – aki szintén nagyon jó barátunk volt – szerezte számunkra a Péter-Pál utcai pinceműhelyt, és nagyrészt neki köszönhetjük, hogy profi pályára kerültünk a 70-es évek közepén.
Akkor más időket éltünk. Szentendre kisváros volt, és a lakosság elfogadott minket. Egy-egy szabadtéri kiállításra megmozdult a város, emlékszem, hol az egyik, hol a másik mise után jöttek. Más struktúrák voltak, nagyobb volt a közösségi élet. Most valahogy kitágult minden, a város is megtriplázódott létszámban és területileg is. Most tulajdonképpen mindent meg lehet csinálni, ami jó, de néha úgy érzem, a fürdővízzel kiöntjük a gyereket, mert elhagyjuk azokat a fontos dolgokat és értékeket, amelyeket mindenképpen védeni kellene.

• Hogyan jellemeznéd a saját generációdat?
Ha kigondoltunk valamit, akár egyénileg, akár csoportosan, egyszerűen vállunkra vettük a képeket, vagy kiskocsin húztuk a szobrokat. Kreatívabbak voltunk, vagy talán jobban a földön jártunk. Ha röviden akarom megfogalmazni: keményen kiálltunk a dolgainkért. Én például nem voltam kimondottan lázadó típus, inkább az volt rám a jellemző, hogy keményen kitartottam a véleményem mellett. Be is törték a fejemet, de mindig vállaltam és vállalom a következményeket a mai napig, amire büszke is vagyok. Ezek nagy dolgok voltak akkoriban. A mai fiatalok más problémákkal küzdenek, és sokkal individuálisabbak, mert úgy lettek nevelve. Ha nehézségbe ütköznek, azt kikerülik, és a könnyebb irányba mennek.

• Teher alatt nő a pálma? Lehet, hogy titeket inkább megerősített az akkori politikai helyzet?
Minden megmozdulásunkat figyelte a titkosrendőrség, például az 1972-ben, a Művelődési Házban rendezett kiállításon többen voltak a titkosrendőrök, mint a civilek. De mindebből nem csináltunk nagy ügyet, tisztában voltunk azzal, hogy tetteink milyen következményekkel járhatnak. Nem hagytuk magunkat elnyomni, hozzászoktattuk a hatalmat, hogy ilyenek vagyunk. Voltak biztosan olyanok, akik jól éltek, de én gyűlöltem azt a rendszert, amelyben ráadásul meg is figyeltek engem. Hál’ Istennek nem kellett besúgónak lennem, mert abból is akadt épp elég.
És mi, akik politikai okokból nem jutottunk be a képzőművészeti főiskolára, ugyanolyan művésznek tartjuk magunkat, mint azok, akik elvégezték. Csak az elmaradt diákéveket sajnálom, egyébként örülök, hogy így történt. Hihetetlen, de megéltük azt a pillanatot, hogy a régi művésztelepen többen is dolgozunk a régi Vajdások közül, említhetem például jó barátomat, Bereznay Pétert.

• A mai napig aktív életet élsz. Nem érzed úgy, hogy néha túlvállalod magad?
Élem az életemet, ami hétköznapi, bár sokak számára extrémnek tűnik. Sok olyan kötelezettségem van, ami ha nem is szorosan, de hozzátartozik a szakmához: kuratóriumi tag vagyok, zsűrizek, vagy például beválasztottak a Nemzet Művésze díj bizottságába. Tíz éven keresztül tanítottam a nyári hónapokban a zebegényi művésztelepen, ami ugyan leszívta az energiát, de iszonyúan fel is töltött. Ami a szakmához hozzátartozik, azt igyekszem elvállalni, és bár néha valóban túlvállalom magam, amit vállalok, azt próbálom maximálisan megoldani. Így voltam ezzel a Vajda stúdió esetében is: 15 éven keresztül vezettem elnökként, de 60 évesen átadtam a stafétát Vincze Ottónak. Az embernek tudnia kell, hogy mennyit bír el.

• Említetted, hogy magánéleted extrémnek tűnhet sok mindenkinek… Mit lehet erről tudni?
Feleségemmel, Ágival, 44 éve élünk együtt, sok mindenben – örömben és megpróbáltatásban – volt és van részünk. Csaba, a legidősebb gyerekünk, fotográfus. Sárika, a kislányom, most lenne 40 éves, ő nyolcéves korában itt hagyott minket, gyógyíthatatlan betegsége volt. A kisebbik fiunk, Zoltán zenész, ütőhangszeren játszik, a szakmájában elismert. És ami sokak számára extrémnek tűnhet, a legkisebb gyermekem, Janka most általános iskolában elsős, aki édesanyjával él nagy szeretetben, illetve részemről és a családom részéről is.

• Végezetül beszéljünk a terveidről is…
Nemsokára lefut a két kiállítás. Igaz, megígértem magamnak, hogy a közeljövőben nem csinálok önálló kiállítást, mert sok elfoglaltsággal jár, és sokaknak talán már elege van belőlem, de pár éve kaptam egy felkérést a Hegyvidéki Galériától, ahol húsvét idejére szeretnének egy szakrális kiállítást rendezni. Itt a sokak által megismert Jézus élete sorozatot állítom ki, amelyet barátom, Matula Péter ad kölcsön a magángyűjteményéből. A műtermemben pedig néhány nagy vászon áll üresen, már megvan az elképzelésem, úgyhogy tavasszal vagy nyár elején nekiállok, és megpróbálom képpé varázsolni őket.